Egyszerre négy női szerző kötete jelent meg a Hargita Népe Kiadó gondozásában. Időrendi sorrendben elsőként Dana Gheorghiu Die Fabrukler. Gyárvárosi történetek című rövidpróza-gyűjteménye jelent meg, ezt követte Bogdán Emese Mária A padlás angyala című novelláskötete, Albert Ildikó Párizs és a bizsergető gondolatok esszéregénye, majd Kozma Mária Csizma a konyhaasztalon című tárcasorozata zárta az új kiadványok sorát. Ennek kapcsán beszélgettünk szerzőinkkel.

– Dana Gheorghiu ünnepelt román nyelvű szerző Temesváron, rövidprózáival, regényeivel a nyugati országrész irodalmi folyóiratainak állandó szerzője. Mit jelent Önnek a Gyárváros és miért tartotta fontosnak megírni szociológiai mélységű gyárvárosi történeteit?

– A Gyárváros elsősorban gyermekkorom városrésze. Az ismerős terepet, ahol felszabadultan mozogtam és gyakran bebarangoltam, érdekesebbnek és fontosabbnak találtam, mint a város egészét. Időben valósnak – és szinte felbonthatatlannak – bizonyult a Gyárváros iránti ragaszkodásom, ezt példázza két kötetem is: a Die Fabrukler. Gyárvárosi történetek és a Pesta (Dögvész) című regény, mindkettő gyökerei ide nyúlnak vissza. A két kötet érdekes módon nem a szereplők révén, hanem inkább a háborút követő, ötvenes-hatvanas évek nehézségekkel és változásokkal terhes légköre révén kapcsolódik egymáshoz. Egy regény a legváratlanabb benyomásokból születhet: egy vizuális élmény, egy hang vagy egy álom, egy ismerős íz, illat, egy utca vagy egy nyitott ablak. Esetemben az ihletforrás egy nyitott ablak volt, egy a Traian (volt Kossuth) tér szomszédságában álló épület magasföldszinti: párkányára mindig egy értelmi fogyatékos tinédzser támasztotta az állát: Erwin. Ebből született az első elbeszélés. Majd következett a megvilágosodás, az ébredés. A felismerés, hogy más, hasonló történeteket is tudok írni, ugyanabból a „belső világból” ihletődve, amelyben úgy konzerválódtak, hogy rájuk sem gondoltam, az a világ a gyermekkorom világa volt. Azé a bizonyos tartományé. „A bennünk lévő tartományé”, amely arra vár, hogy újraélesszék. A színrevitel érdekében szigorúan tiszteletben tartottam a keretet. Azaz a városrészt az utcáival, tereivel, parkjaival. Mindenekelőtt azonban a minden szempontból egyedi, sajátos lelkületét akartam megragadni, ami arra hivatott, hogy eggyé gyúrja az emberek tömegét. Meghatározva a hely személyiségét, amelyet az ott élők képeznek, azok az egyének, akik már nem németek, magyarok, románok vagy szerbek, hanem fabruklerek, gyárvárosiak. Velük együtt családtagjaikat is reflektorfénybe helyeztem, akárcsak azt a nyomott hangulatú kort, amelynek jellemzője a hajnali végeláthatatlan sorok látványa volt. Vagy a holnaptól, a mindennapi léttől való félelem. Fejadag mindenhol. Meg jegyre adott kenyér, vászon vagy marmeládé. Előző este a járdán sorba rakott demizsonok a petróleummérő hely előtt, enélkül ugyanis nem működtek a főzőkályhák. És még sok minden egyéb, ami egy valós hangulat megrajzolásához és felelevenítéséhez szükséges.

– Érdekes, hogy a gyárvárosi figurákban gyermekkorom kisvárosa famunkásbarakkjainak lakóira ismertem: vajon honnan a hasonlóság?

– Az Ön által említett hasonlóság természetes számomra. Bizonyos mértékben megismerte pár túlélőjét annak az időszaknak, olyannyira, hogy ilyen összehasonlítást végezhet. Szegénység, elégedetlenség, nyaggatás mindenhol létezett. S noha utólag, az idő teltével enyhültek az akkori terhek, van egy közös élmény, ami összeköti az azt megélt embereket. Az író pedig, hogy testet adjon az újrajátszásnak, eleget kell tegyen az irodalmi igazság elvárásainak, hihetőnek kell lennie. Azaz meggyőzőnek. Miután megjelent a kötet, meglepetésemre olykor megállítottak az utcán, s egy-egy olvasó megjegyezte: „Jaj, milyen igazat írt Paliról!”. Vagy Raikáról. Pisti bácsiról. Vagy Péterről, Amaliáról vagy nea Sanduról. Emlékszem rá. A szomszéd utcában lakott. Vagy az utca végén. Látom is, mintha csak itt lenne. Nem mondtam ellent nekik. Ellenkezőleg. Arra gondoltam: sikerült hihetővé tegyem a történeteimet. Minden utcának lehetett egy Palija, egy Mihai-ja, egy Marcelája vagy egy Johannája, a térség nagy kiterjedésű volt, és ma is az. De a szelleme részben megmaradt. Mint ahogy megmaradt más településeken is, innen a hasonlóság.

– Írásaiban utal a feltűnő szépségű Soós Istvánka kisasszonyra, aki pesti lapok címlapján is szerepelt szépségversenyek győzteseként. Ha jól tudom, nem kitalált szereplő: az Ön nagymamája volt. Milyen hatással volt Önre a nagymama?

– Valóban szép volt a nagymamám! Elegáns és sikkes kisasszony, majd fiatalasszony. Egy ideig. Fiatalkorában. Aztán számára is, mint mindenki számára, kedvezőtlenül változtak a dolgok. S minden nehézség dacára alkalmazkodott ezekhez a változásokhoz, elfogadta őket. Mert szeretett minket. Természetesen ő gyakran felbukkan a könyv lapjain. De soha nem nyilvánvaló módon. „Szétszórtam” több írásban, hol jelleme, hol arcának futó képmása, hol egy-egy hozzá fűződő történet bukkan fel. Nem akartam tüntetőleg rámutatni, de tudtam, hogy hol és mikor bukkan fel Ő. Ő az, akivel gyermekkoromat töltöttem. Szüleim korra reggel munkába mentek, s késő délutánig a gondjaira bíztak. Így megismerhettem gondjai, nehézségei egy részét. Együtt álltunk sorba a volt Kossuthon, ma a Traian nevet viseli. Szorítottam a szoknyája szegélyét, úgy, ahogy ő mondta, attól való félelmében, hogy el ne veszítsen a tömegben a tülekedésben. Osztoztunk a poklon nem­egyszer, de gyakran együtt léptük át az Éden küszöbét is. Hosszas séták az Apolló parkba, szánkózás. Közösen megtett út az óvodáig és az iskoláig. Vagy a pihenés a negyed számtalan padjának egyikén. Ekkor a fiatalságáról mesélt. A családról és annak hajdani életéről. Gyakran kérdezett is, a gyöngéd és kecses írásával teli füzetekből, tartalmukat lexikonjaiból másolta. Máskor meg négykezest játszott velem a zongoránkon a hajdani Istvánka kisasszony. Mindenekfölött ott volt egyedi és kifogyhatatlan gyöngédsége, amivel folyton lenyűgözött. Fiataléveimben ugyanúgy, mint az egyetem elvégzését követő időszakban, mindaddig, míg élni adatott neki. „Te vagy a mindenem!” – mondta, anélkül, hogy nyomasztana. Olyan volt, mint egy életbiztosítás. „Te vagy a mindenem!” – mondom néha, az éjszaka homályában nézve bekeretezett fényképét. Nem felejtettelek…

Dana Gheorghiu 1949-ben született Temesváron. Középiskoláit és az egyetemet szülővárosában végezte, román–francia szakon diplomázott 1972-ben. Dolgozott újságíróként, majd művelődésszervező volt 2008-ig a Temesvári Diákművelődési Házban. Első írásműve 1984-ben jelent meg az Orizont folyóiratban, majd a következő évtől szinte évente jelentkezik a temesvári rövidpróza-antológiákban. 2008 óta a Romániai Írók Szövetségének tagja. Kötetei: Gustul livezii (antológia), Facla, Temesvár, 1985; Întoarsă, clepsidra (rövidpróza), Facla, Temesvár, 1988; Maja desnuda (regény), Amarcord, Temesvár, 1997; Die Fabrukler (Povestiri din Fabric), Marineasa, Temesvár, 2007; Pesta (regény), Brumar, Temesvár, 2009; Toamna, când se bat nucii (regény), Proema, Nagybánya, 2013.

 

A könyvről

A Gyárvárosi történetek kötetben olvasható szociográfiák újdonsága, amelyek az emlékezetre épülnek: ott voltak ezek az emberek, a történetek szereplői, akik megszabták a hely személyiségét. S ezek az emberek magyarok, németek, szerbek, románok, valamennyien boldogan vallották sajátjuknak a külvárost, annak művészi kifejezését. Ártatlanok, boldogok, a Paradicsomban érzik magukat. Már nem németek, magyarok, szerbek, románok, hanem gyárvárosiak: ők a Die Fabrukler. Még a kötet címe is odavalósi, arról a helyről való, amelynek saját dialektusa van.

Fordította: Sarány István