borús égbolt
Dilemmák
A Némaság című, az egyik jövő évi Oscar-esélyes film komoly törésvonalak mentén vezeti a nézőt. Most derült ki Scorsese miért dolgozott huszonnyolc évig rajta. Ritka érzés, hogy a mozit templomnak érezzük, de aki ebbe a háromórás kalandba bemerészkedik, az nem tudja kivonni magát a film hatása alól.
Egy újságírónak azt is nyilatkozta:„Az ötletek jönnek-mennek, de ahogy öregszünk, a bennünk felmerülő kérdések még több kérdést vetnek fel. Ez az, ami igazán foglalkoztat. A filmkészítés, a barátaim és a családom a legfontosabbak az életemben, de ennél sokkal többről szól a létezésünk (...) Ami igazán érdekel, az az elvilágiasodás kérdése. Ugyan miért taszítanánk el magunktól azt, amitől gazdagabbá válhatna az életünk? Ez számomra ezeknek a lelki, természetfölötti folyamatoknak egyfajta megbecsülése, illetve keresése. A Némaságban is ez vonzott...”
Mi inkább a kényelmesebb, kockázatmentes megoldásokat részesítjük előnyben. Kíváncsiak is vagyunk, de le is lépnénk, amikor húzóssá válik a helyzet, kívül is maradnánk a piszkos munkából, de azért mégis izgatna a dolog: mennyire feszíthető a húr... Szabadnak is lenni, elköteleződni mégse. Kinyitottuk a szabadság ollóját szinte teljesen, annyira, hogy a pengék már nem is érzékelik egymást.
Közben óvnánk is jogainkat, megszerzett szabadalmainkat már törvényerőre emelnénk, vágyainkból jogot formálnánk, de azért féltjük ezt a gyenge, törékeny önállóságot, szabadságvívmányt is, szinte mindennel és mindenkivel szemben. Istentől is elvitatnánk, nehezen térdelünk meg előtte is. Inkább kritizálunk, okoskodunk, megkérdőjelezünk, pofázunk és feleselünk, nagy lett az arcunk..., pöffeszkedik az egónk, hogy: „nehogy má”, „pont én, pont most?”... „Méghogy bárki belegázolhat az én szabad döntésembe, elképzelésembe?... Hogyan merészel?” És még mi csodálkozunk, hogy: ilyenkor miért néma Isten? Hol marad? Miért engedi meg?
Nem csoda, hogy végképp elbizonytalanodunk. Annyi az opció, az alternatíva, az a-b-c-terv, annyi inger, infó, hogy már semmi sem biztos. Nem lehet csapást vágni az egyre burjánzó lehetőségek buja aljnövényzetében. Már nem is a jó és a rossz, az igaz és a hamis között akarunk dönteni, hanem a rossz és a még rosszabb, az alig és a kevésbé rossz között, melyek szintúgy vonzók és sikerrel kecsegtetnek...
És a folytonos alkalmazkodásban, idomulásban lassan feladom magam. De akkor hol marad a hitem-gerincem? Hol az elvek? Hol az értékek, amelyek mozgatnak, amelyekért még valaha lelkesedtem? Holott a szabadság lehetősége, hogy: dönthetek. Felelősséggel, örömmel, szabadon. Kényszer nélkül. Nemcsak valami ellen, valaki ellenében, hanem valamiért. A felismert jóért. Választhatom a jót is, ami előrevisz. Kreatívvá tesz, ösztökél, sarkall. A békém, a nyugalmam, a hitem érdekében. Szeretetből. Ebben nem lehetnék sikeres?
Nem lenne édesebb ilyen kompromisszumot kötni? Nem a pénz, a megfélemlítés, a lájkolók többsége által indítványozzon, nem a megfelelési kényszertől hajtson, hanem a felismert és belátott, engem meghaladó nagyobb JÓ. Ő az indíték. Ő indít, Ő vonz. Itt van bensőmben, sóhajaimban, megérzéseimben, tiszta sugallataimban, önzetlen gesztusaimban, a gyermeki énemben. A szenvedésben is ott van. Azonosul velem.
Hallgatok-e rá? Ha ezekre rezonálok: Őt választom, Neki válaszolok, máris mellette döntöttem.
Megtörhetik a testet, megbomolhat az idegrendszer, ellentmondásba kerülhetek önmagammal, barátaimmal, eddigi életmódommal-felfogásommal, darabokra törhetnek illúzióim, szétszedhetik érvelésemet, megcsappanhatnak a lájkolóim, lemerülhet a telefonom, nem lennék uniós szabvány, de akkor is... Olyan tettekre kényszeríthetnek – pisztollyal a halántékomon –, amelyekre önszántamból sosem lennék képes, de a hitet nem törhetik meg bennem. A kegyelmet csak én zúzhatom szét bűneimmel, árulásommal. Más emberi, vagy sátáni erő beleegyezésem nélkül nem képes tönkretenni bennem az istenarcot.
A filmbeli – és annak idején a valóságos – jezsuiták borzasztó kínokat álltak ki a japán inkvizíció ideje alatt. Voltak, akik meghasonlottak, feladták, de a többségnek köszönhetően ma is él a Krisztus-hit Japánban. Százasával készülnek a házasságra a keleti vallásokat ápoló jegyespárok, és világszínvonalú egyetemeket tartanak fenn ma is a szerzetesek. Azóta az is kiderült, nem konkvisztádorok. Nem az európai nagyhatalmak előretolt helyőrségei voltak. Nem hódítani mentek, hanem „csak” vitték az örömhírt.
Mert nem Péter tagadása a lényeg, hanem bűnbánó sírása a kakaskukorékolás nyomán. Az a jézusi tekintet, amely szemébe fúródott nagypéntek hajnalán. Az mentette meg őt. Ezért ugrott a vízbe a Tibériásnál húsvét után. Még János előtt látni akarta az Urat. Pedig János fiatalabb volt. Vagy épp azért?peterpater.com
Ft. Sebestyén Péter
web.jpg)
