Cintányéros cudar világ

Bíró István
Becsült olvasási idő: 3 perc

A kalotaszentkirályi XVI. Csipkebogyó-fesztiválról láttam egy videót a közösségi oldalon. Az egyik szemem egyszerre nevetett és énekelt, a másik meg sírt. Apropó! Közelebbről lehet, hogy nem csak a szemészhez kell elmennem… Nevetett és énekelt, hiszen a videó a szüreti felvonuláson készült, amelyet a csíkszentkirályi dalárda vezetett, és felcsendült az Utca, utca, sáros utca; Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban; Két út áll előttem; Megyen már a hajnalcsillag lefelé; Sárga a csikó, sárga a nyereg rajta kezdetű ének. Mind olyanok, amelyek hallatán még a legsavanyúbb ember lelke is egy kicsit felszusszan, s ezeket hallva és netán énekelve két Xanaxszal kevesebbet pusztít el. 
Szóval az egyik szemem nevetett és énekelt, de mint említettem, sírt is. Hervasztó látvány volt, hogy a szép népviseletbe öltözött fiatalok nem vagy csak időnként motyogtak valamiket az énekekből, inkább csak hallgattak. Közben arra gondoltam, vajon többet ér-e az ilyen mulatság – ahogy Felcsíkon mondják – egy vesszőkas csihánynál!? Talán azért is döbbentem meg, mert mifelénk ritka olyant látni, hogy közösségi ünnepeinken fiataljaink ne énekelnének, mulatnának. Rendkívül jó élmény számomra a csíkmenaságiak, a kászoniak és a borzsovaiak jellegzetes farsangbúcsúztató szokása. Olyankor mindegyik településen kicsattan az élet. Amíg a fiatalok énekelve vonulnak az utcákon, közben jó nagyokat perdülnek-fordulnak, addig az idősebbek is tüsténkednek, hogy miként járuljanak hozzá az ünnep fokozásához. Ahogyan a Hargita együttes egyik előadásának címe is mondja, ilyenkor zeng a lélek, zeng a szó, de ugyanilyen jó hangulatúak a szüreti mulatságok és a különböző fesztiválok is. A Csipkebogyó-fesztiválon felvonult fiatalok példát vehetnének, és megtanulhatnának egy-egy népdalt, katonadalt. Már csak azért is, hogy utólag ne kelljen szégyenkezniük, hogy milyen bambán vonultak, s még nem is szóltam a kultúránk éltetéséről és a dalok által a lelkünk gyógyításáról. 


Hirdetés


Ennyit az önmagunk fényezéséről, s mielőtt a májunk jobban megdagadna, gyorsan szólok arról is, hogy mi miért vehetnénk példát a csipkebogyósokról. Milyen jó lenne, ha tudnánk hallgatni a temetéseken és különböző megemlékezések alkalmával a felvonulásokon. Rendkívül tiszteletlennek tartom, hogy amíg egyesek szerettüket kísérik utolsó útján, addig mások folyamatosan jártatják a szájukat, s gyakran az sem ritka, hogy az elhunytról vagy éppen a családjáról pletykálnak. Jobb lenne, ha az ilyen ember otthon maradna, s a köröm feketéjét tisztogatná. Másik kevésbé jó tapasztalat, hogy amíg egy-egy rendezvényen a himnuszt éneklik, egyesek éppen akkor beszélik jó hangosan szerelmi ügyeiket, vagy éppen telefonon adják az utasítást, hogy a fuvaros hova ürítse a cándrát. Mások ellepcsent málé módjára a fogukat piszkálják. A himnuszunk a nemzeti imánk. Ha nem tudod, nem akarod énekelni, legalább szedd össze magad, vagy menj el onnan, ne lássa a világ, hogy mennyire nem tiszteled még saját magadat sem. Aztán lehet, hogy az iskolában a himnuszt sem nyolcadik osztályban kéne tanítani, vagy egyáltalán azt, hogy amíg a felnőttek éneklik, nem szaladgálunk. Kár villogni a kisiskolásokkal azokon a rendezvényeken, ahol a magyarországi nagykutyáknak illik megmutatni, hogy mi még itt vagyunk, ha nem tudnak viselkedni. 
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!