Tarcsafalvi Imre fia Dénes csak leszerelés után tudta meg, hogy szülei meghaltak. Otthon, Szombatfalván, az üresen álló, gazzal benőtt kis porta fogadta és Hosszú János, gyermekkori barátja, aki a harmadik szomszédban lakott. „Valami ismeretlen kór vitte el mind a kettőt. Látta őket a felcser is, de segíteni nem tudott rajtuk. Előbb anyád halt meg. Aztán két napra rá apád. Ilona húgom segített nekik, amiben tudott.” Mikor egyedül maradt, Dénes kinyitotta a bejárati ajtót és belépett a házba. Semmi nem változott, minden úgy volt, mint öt évvel azelőtt, amikor bevonult. Málhazsákját letette a poros asztalra és visszament az udvarra. Nem tudta, mihez kezdjen. Aztán észrevette a szín alatt azt a kétkerekű kordét, amivel egykor az apja is járta a várost és annak fuvarozott, aki megfogadta. A kordé jó állapotban volt. „Miért ne fuvaroznék én is, mint az apám!” – mondta halkan. [caption id="attachment_81076" align="aligncenter" width="337"] „Talpas”. Magyar határőrvidéki gyalogos 1742-ből, Történelmi Képcsarnok[/caption] Tarcsafalvi Imre fia Dénes két évvel később, egy keddi hetivásáron, a vármegye háza mellett fuvarra várt. Nézte a téren fel-alá masírozó osztrák katonákat, akik nemrég azért jöttek, hogy a városból minél több embert besorozzanak. A katonák láttán, Dénes büszkén gondolt a seregben eltöltött öt esztendőre. Szerette a rendet, a fegyelmet. Akart még maradni, de egyedüli gyermek lévén úgy érezte, haza kell jönnie, segítenie kell öreg szüleit. Miközben nézte az egyenruhákat és hallgatta a pattogó vezényszavakat, egyszer csak megszólította valaki: „Szervusz, Dénes! Hát te mit csinálsz itt?” Johannes Foch, egykori katonatársa állt vele szemben, akit mindenki csak Janónak becézett. Dénes örömében úgy kezdte rázni egykori bajtársa jobbját, mintha soha nem akarná elengedni. Közben csak nevettek. Elmesélte, hogy megnősült és annak a Hosszú Jánosnak a húgát vette feleségül, akiről annyit mesélt. Nemsokára pedig apa lesz, mert Ilona áldott állapotban van és a napokban szülni fog. Janó büszkén újságolta, hogy a seregben géhás őrmester lett, az ellátmányért felel. Még tisztiszolgát is tarthat, ami törvény szerint nem is járna. Nyugodt az élete. „Ha a hasuk tele, akkor mindenki elégedett” – mondta nevetve, majd így folytatta: „Itt Udvarhelyen a tisztek akárhogy iparkodnak, ígérgetnek, még egy ember sem akadt, aki katonaságra adta volna magát. Ezért is jön a napokban Buccow generális. Most megyek Almásra. Ott lesz majd egy centrum és Karácsonyfalván. Ha meggondolod magad, keress meg, és mindent elintézek neked. Jó dolgunk lesz!” Dénes nevetve hárította el a felkérést, majd elbúcsúztak. Délutánra fordult a nap és bomlott a vásár. Keveset keresett aznap, de örvendett, hogy Janóval találkozott. Várt még egy rövid ideig a Vármegyeház sarka mellett, de nem lévén fuvar, hazaindult. „Megyek és elmesélem Ilonának, hogy kivel találkoztam.” Tarcsafalvi Imre fia Dénest otthon nagy felfordulás fogadta. Az utcabeli szomszédasszonyok a házban és az udvaron sürögtek. Megérkezett a bábaasszony is és bement a házba. Amikor Dénes is be akart lépni, rákiáltottak: „Most neked kint a helyed, Dénes!” Estefelé mindenki elment, csak Imre maradt és a bábaasszony. „Hozz vizet, hideg vizet, Dénes!” – kiáltott ki izgatottan a házból a bábaasszony. Amikor Dénes belépett a házba, kezében egy veder kútvízzel, megdermedt a látványtól. Asszonya aléltan feküdt az ágyon egy véres lepedővel letakarva, a bábaasszony pedig mintha egy nagy véres húsdarabot tartott volna a kezében. „Ide ebbe a tálba öntsd a hideg vizet, Dénes! Öntsd ki hamar, mert ha nem, meghal!” A bábaasszony gyors egymásutánban egyszer a hideg, majd a meleg vizes tálba merítette bele az újszülöttet. Már belefáradt és abba akarta hagyni, amikor halk nyöszörgés, majd sírás hallatszott. „Megél, Dénes, csak nem tudom meddig!” Dénes csak állt mozdulatlanul a szoba közepén és nem tudta mit tegyen. „Fuss és keresd meg a plébános urat. Hívd ide, hogy keresztelje meg. Ha pogányul hal meg, akkor csak a temetőárkába lehet majd elásni. Mi lesz a neve a fiadnak? Mert tudod ugye, hogy fiad született?” Amikor Tarcsafalvi Imre fia Dénes meghallotta, hogy fia született, egy pillanatig öröm és boldogság járta át egész testét. Ám amikor a véres lepedővel letakart, csendesen sírdogáló feleségére pillantott, halkan csak annyit mondott: „Imre, mint apám. Imre.” A plébánost nem találta a paplakban. „Szencsedbe ment. Hívták, hogy adja fel az utolsó kenetet Balázs Mózsibának. Az holnap estig sem járja meg, mert messze van és gyalog ment el” – mondta a pap tenyeres-talpas szakácsnője, miközben bütykös ujjaival zöldborsót bontott. Tarcsafalvi Dénes fia Imre kétnapos korában meghalt. Pólyába csavart kicsi teste mozdulatlan csomagként feküdt anyja mellett. Tarcsafalvi Imre fia Dénes deszkából ládát ácsolt és abba rakta a kis testet. Bement a házba és egy csészéből vizet adott ágyban fekvő feleségének. Ilona nehezen felült, ivott néhány kortyot, majd erőtlenül visszazuhant az ágyba. „Kiviszem a gyermeket a temetőbe és eltemetem” – mondta Dénes és azzal kiment. Felesége némán, mozdulatlanul feküdt, lehunyt szemmel. Tarcsafalvi Imre fia Dénes egy lapát és egy ásó mellé felrakta a ládát is a kordéra, majd elindult a temető felé. Az utca végén találkozott János pappal. Kövér teste izzadt volt és levegő után kapkodott, amikor beszélt. „Jó lett volna a földi, a száraz keresztelő is, de ezekre az új bábaasszonyokra már nem lehet számítani. Ez is biztos a reformatákkal fúj egy követ. Kár, mert így csak a temető árkába temethetjük el. Mennyi pénzed van a temetésre Dénes?” Mellénye zsebéből egy marék pénzt vett elő és a pap tenyerébe csorgatta. Sok volt, de keveset ért. A pap megszámolta és rosszallóan ennyit mondott: „Ez kevés. Ezért nem jár még ének is. A temető felső sarkába, a nagy bodzafa alá ásd a gödröt és várj meg!” Tarcsafalvi Imre fia Dénes a kiásott gödörbe tette a ládát és várt. Nemsokára megérkezett János pap és megállt a sír mellett. Kezeit imára kulcsolta és érthetetlenül dörmögött egy ideig. „Ámen! Most már nem rajtunk múlik, hogy a mennyországba kerüljön a fiad. Takard be a gödröt és púpozd fel, nehogy véletlenül valaki mást rátemessenek.” Jobb kézzel keresztet rajzolt a sír irányába, majd megfordult és elment. Dénes, amikor hazaért, asszonyát ugyanúgy kapta, ahogy hagyta. A szomszédból friss tejet hozott. Bal karjával megemelte Ilona fejét és segített neki, hogy lenyeljen néhány kortyot. „Hova temetted?” – kérdezte halkan az asszony. „A nagy bodzafa alá, a temető felső sarkába.” Tarcsafalvi Imre fia Dénes a Vármegye ház sarkának támaszkodva nézte a főtéren összegyűlt tömeget. Egy hete temette el fiát. Asszonya azóta is ágyban feküdt. Alig evett valamit és napról napra gyengült. Minden pénzük elfogyott és kölcsönből éltek. Amióta a katonaság bevonult a városba, Dénesnek alig akadt munkája. Senkinek nem kellett fuvar. A téren udvarhelyiek és a közeli falvak lakói gyűltek össze és protestáltak a kötelező sorozás ellen. Évekkel később, erre a napra az egyik protestáló így emlékezett: „…Bucov ő excelenciája a népet tisztekkel járatta, azoknak elméjét csendesítette, s az engedelmességre javasolta, maga is a székháznak ablakaiban olykor-olykor előfordulván a pénzt bővön hányta a nép közé, de, a mely csoda volt azon falusi emberek között, még egy sem találtatott, a ki a pénzhez hozzá nyúlt volna, sőt a kinek kalapjára, vagy bocskorjára esik is, legottan lerázza, melyen ő excelenciája igen meg kezdett kedvetlenülni, látván a népnek ilyen elszánt megátalkodását.”* Tarcsafalvi Imre fia Dénes csodálkozva nézte a kiabáló tömeget és nem értette, miért ellenzik annyira, hogy katonának álljanak? Ahogy ő kibírt öt esztendő katonáskodást, úgy bármelyik férfi ki kell bírja. Azt aztán végképp nem értette, hogy a generális excellenciája által marékszámra kiszórt pénzt miért nem veszik fel az emberek a földről? Miért hagyják a porban? Elhatározta, hogy vár sötétedésig, és amikor üres lesz a tér, akkor majd összeszed annyi pénzt, amennyit csak tud. Ezután azt figyelte, hogy Buccow merre szórja a pénzt és azokat a helyeket megjegyezte. „Földön kapás, nem lopás!”, nyugtatgatta magát egy gyermekmondókával, míg várta, hogy besötétedjen. Tarcsafalvi Imre fia Dénes késő éjjel érkezett haza. Kopott mellénye mélyen a nyakába vágott, mert mindkét zsebe tele volt pénzzel. Óvatosan betolta a kordét a szín alá és bezárta a kaput. A pénz súlya, amit a nyakán érzett biztonsággal, megnyugvással és örömmel töltötte el. Remélte, hogy telik majd felcserre és gyógyszerre és Ilona majd meggyógyul. „Hátha még sógornak is meg tudok adni valamennyit az adósságból!” – gondolta bizakodva. A tornácon meggyújtotta a lámpát és úgy lépett be a házba. Valami fekete ragacsos folyadékba lépett, amely a padlón terjedt szét, apró patakokban. Az ágyon Ilona mozdulatlan teste feküdt. Sovány, beesett arcán a bőr szokatlanul fehér volt. Jobb kezében törött cserépdarabot tartott. Bal karja lelógott az ágyról, csuklóján mélyen vágott sebbel. Már nem folyt belőle a vér. „Ilona! Ilona!”, szólítgatta előbb halkan, aztán egyre hangosabban, de Ilona mozdulatlanul feküdt és nem válaszolt. A felismerés, hogy felesége halott, hosszú ideig lebénította. Csak állt mozdulatlanul és tanácstalanul felesége ágya mellett. Aztán a látványtól és a kifolyt vér édeskés szagától erős émelygés fogta el. Kifutott a szobából és térdre ereszkedve az udvar sarkába hányt. Miután így megkönnyebbült leült a tornáclépcsőre. Érdekes módon mindegyre Janó jutott eszébe és egyre inkább hajlott arra, hogy itthagy mindent és beáll katonának. Ugyanakkor érezte, tudta, hogy ezt nem teheti meg, mert nem hagyhatja így itt a házat, és temetetlenül a feleségét. „… és a sok vér, ami kifolyt a szobában, azzal mi legyen? Ha így kapják a házat, mindenki arra fog gondolni, hogy Én öltem meg. Keresni fognak és még az egérlyukban sem lesz nyugodalmam. Ilonát most már rendesen el sem tudom temetni, mert öngyilkos lett. János pap pedig az öngyilkosokat csak a temető árkában engedi eltemetni. Hiába van most pénzem, az sem segít.” Virradatig ült a lépcsőn és gondolkodott, majd felkelt és bement a házba. Ilona testét óvatosan, de szorosan fehér lepedőbe csavarta és az ágyon hagyta. A szoba padlóját addig mosta, míg tiszta lett és a padlóra kifolyt vérnek nyoma sem maradt. Késő délutánra elkészítette a koporsónak szánt ládát, amibe elhelyezte Ilona testét és lezárta. A ládát a kordéra tette, majd leült a tornác lépcsőjére és addig várt, míg teljesen besötétedett. Csendben, a kertek alatt vitte ki Ilona testét a temetőbe. Nem találkozott senkivel, csak a kutyák ugattak. A bodzafa alatt újra kiásta kisfia sírját, majd megmélyítette és kiszélesítette azt. A gödörben a nagy ládára tette a kicsit és betakarta a sírt. Jól felpúpozta a földet, hogy mást ne temessenek arra a helyre. Érezte, hogy kellene valamit mondjon, mert ilyenkor szoktak, de nem jutott eszébe semmi. Keresztet vetett és maga előtt tolva a kordét hazaindult. Otthon bepakolt málhazsákjába, bezárt mindent és Hosszú János kapujáig ment. Levetette pénzzel tele, kopott mellényét, bedugta azt a kapu melletti résen és felakasztotta a kulcstartó szegre. „Ennyi van János, a többit Isten fizesse!” – gondolta magában és elindult Almás irányába, hogy megkeresse Janót. Tarcsafalvi Imre fia Dénes késő délután érkezett Almásra. Könnyen megkapta azt a házat, ahol Janó kvártélyban lakott. „Herr Janó nincs! Este jön. Már várta magát, Herr Dénes! Jönni be enni!” – mondta lelkesen a szeplős, vörös hajú német tisztiszolga. „Vajon honnan tudta, hogy idejövök? Különben Janó mindig kitalálta az ember gondolatait. Biztos ezért is lett géhás” – morogta magában Dénes. Bement a házba és a lópokróccal leterített priccsre ült, hátát a falnak támasztotta. Mindkét tenyerét végigsimította a pokrócon. A durva felület tapintása jóleső érzéssel töltötte el. Évek óta először biztonságban érezte magát. A tisztiszolga cibakot, szalonnát, hagymát és túrót tett az asztalra. „Itt lenni zwieback, szalonna, hagyma, túró. Herr Janó mondani szeretni aludttej. Kérni Herr Dénes aludttej?” A kérdés válasz nélkül maradt, mert Tarcsafalvi Imre fia Dénes elaludt. * Szeles János – Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum – 1898., 15. évf. 9. sz., 582–583. old. Veres Péter