borús égbolt
Betonbálványok imádása
Azt nem tudom pontosan, hogy miként szokott történni, de annyi biztos, hogy időnként felbukkan az emberek körében az igény valakinek vagy valaminek a bálványozására. Főként a hitehagyott, illetve a szellemi sötétségben tartott emberek esetében gyakori.
Hogy napjainkban, itt, Kelet-Közép-Európában ez miként van, annak is megvannak az útjai. Kívülről úgy tűnik, mintha minden elfogadható lenne Romániában, európai pályára állt az ország, de amikor valaki elkezd jobban utánanézni a részleteknek, mindjárt kiderül egy és más. Nem feltűnő, hogy tartósan oda van innét néhány millió ember – a reális adat valahol hat- és hétmillió között lehet, hiszen nincsenek pontos statisztikák, csak becslések, a hivatalos formák mellett számos ideiglenes és feketegazdaságban szerveződő távollevés is gyakori –, mert azért idebent is vannak jócskán. Jönnek-mennek. Élnek-halnak. Egyelőre. Valóban úgy látszik, mintha minden rendben lenne, de mihelyt elkezd az érdeklődő közelebb jönni, azonnal észleli a „lyukakat”.
Csak pár példa. Sokkal kevesebb gyermek születik, mint ezelőtt harminc esztendővel. (Mondjuk csak ki enyhe rosszindulattal: akkortájt a gyermekcsinálásra bőven volt idő, s alkalom a sok áramszünet idején, és a televíziós műsorok híján, meg aztán a törvényi háttér is olyan volt. Amilyen. Olyan.) És a kevés fele is jobbára külföldön. Azt is látja a szemlélő, hogy a harminc éve folyamatosan átszerveződő tanügyben nagyjából ugyanannyi alkalmazott foglalkozik a rendszerben az 1990-es létszám ma hatvan százalékát kitevő gyermeklétszám mellett az oktatással, mint anno. És milyen hatékonysággal? Miféle eredménnyel? Milyen tananyagból? Milyen elvárási szinten?
Szembeöltő mindjárt, hogy jószerével eltűnt innen az ipar. Van ugyan némi összeszerelősdi, van itt-ott fűrészáruüzem, tejgyár, néhány készruhát gyártó gépsor, amelyet folyton a felszámolás és a csőd veszélye fenyeget, de azt a nagyipart, amelyről oly nagy büszkeséggel beszéltek a létezett szocializmusban, azt sehol nem találja. A szövetkezeti hálózat is csak nyomokban lelhető fel. Akár régi, akár új formáit keresgéli. Viszont van mindenféle bolt, egyszerű, kicsi, de hálózatban működő nagy- és kiskereskedelmi vállalat megannyi. Lefedi az országot és bőséges árukínálattal szédíti a lakosságot. Hadd vehessünk meg mindent, ami valahol bagóért készült. És amit itt előállítani ma már nem érdemes. Haszonért adják, nyilván, amely kiáramlik a határokon a banki elektronika jóvoltából. Különösebben ez sem izgatja a vezetést. Mintha így lenne rendjén.
Azt is látja a szemlélő, hogy van egy újfajta elit, amely ebben a zavarosban három évtizedben iszonyúan megszedte magát. Úgy dobálóznak ebben az ágazatban az eurómilliókkal, mintha rongybálák lennének, amelyeket csak úgy el lehet csórni, mert már másnak úgysincs szüksége rájuk. És szembeötlő, hogy milyen jól fizető állami szektort teremtett saját apparátusának az adminisztráció. Ma már nem a külföld szippantja el a rosszul fizetett magánszférából a szakembert, hanem maga az állam. Mintha a szabadpiaci kapitalizmus egyetlen konkurenciája az ország adminisztrációs gépezete lenne.
Furcsa dolgok vannak. Úgyhogy épp ideje a betonkereszt-gyártás és installáció elterjedésének. Figyelmek és szabad gondolatok elterjedése ellen. Szép és olcsó diverziónak kiváló. Végy néhány véresszájú nacionalistát, ereszd ki a nép közé, s láss csodát holnap!... Biztos veszéllyel terjedő kór. Ezrek és ezrek válnak követőikké. És minden egyebet félretolnak. Aztán jöhetnek a farizeusok, akik az útból az utolsó köveket is elhengergetik. Pedig tudják az igazságot: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, hogy joguk legyen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a varázslók, a paráznák és a gyilkosok, a bálványimádók és mindaz, aki szereti és cselekszi a hazugságot.” (Jel 22,14-15) Csakhogy mélyen hallgatnak ezekről a végső és igaz dolgokról. A cseppet sem esetleges következményekről. Giccses és ósdi zsoltárokat ismételgetnek. Érthetetlen frázisokat mormolnak a szeánszok bódító tömjénfüstjében. Mintha máris zarándokhelyek lennének a balgaság betonból öntött monstrumai körül, ahol, amelyek helyén alázattal, mélységes szerénységgel lenne jó elcsendesedni és elmerengeni a múltban viselt dolgokra értőn emlékezve, hol őseink egykor nagy kitartással és véghetetlen szorgalommal, s a jobb reményében, utolsó vérükig mészárolták egymást. De hol van vajon az ahhoz mért tudás, a szerénység, a hit becsülete, ha üresek a lelkek?
Simó Márton
.jpg)
.jpg)
