A KALOT Olvasóklub kilencedik évadában jelenleg hét csoport működik: öt Csíkszeredában, egy-egy Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen, hamarosan indul a sepsiszentgyörgyi csoport is. A Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány által támogatott olvasóklub szakmai vezetői havonta egy könyvre hívják fel a Hargita Népe olvasóinak figyelmét. Máté Angi Mamó című regényét ajánlja olvasásra Codău Annamária. Máté Angi regényként prezentált alkotását épp most olvassuk a marosvásárhelyi csoportban, 10 évvel a megjelenése után. Az a fajta írás, amelyet az elbeszélés nézőpontja, nyelve, egész mikéntje avat rendkívüli élménnyé, s miután elolvastuk, nem akaródzik főszereplő-narrátora, egy iskolakezdés előtt-körül álló árva kislány helyett újramesélni. Mert az általa meglátott, értelmezett és elmondott események vagy az őt körülvevő emberek habitusai és viselkedése, a „kint” mellett a gyerek nyelvében történik és lüktet minden a legelevenebben és a legsúlyosabban. A kislányról megtudjuk, hogy édesanyját korán elveszítette, apja nincs, szűkös körülmények között élő és saját csalódásai miatt megkeseredett nagyanyja, a „mamó” neveli – vagyis hát gondozza, legtöbbször kelletlenül. Mindez alapvetően meghatározza a kislány világérzékelését, árvasága egyúttal bezártság is lesz, nemcsak amiatt, hogy ritkán hagyják el a sötétbe boruló kék házukat, de úgy is, hogy identitását csak a nagymamához kapcsoltan tudja elgondolni, akire rá van utalva. Már az első oldalon is ott szerepel a többi embertől való éles, izolációként megélt különbözőség tudata, illetve az önértékelés torzulása: „mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyalázatot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még.” Mégis, a gyerek vágyja a mamó szeretetét, s nem csak félelemből figyeli minden mozdulatát. A bezártság a saját tudatba való bezártságot is jelenti; mivel kevesen foglalkoznak azzal, hogy megmagyarázzák neki a világ dolgait, a kislány csak saját magára, saját fantáziájára számíthat – és ezt akár felszabadítónak is érezhetjük, hisz szóalkotásai, mondatainak struktúrái, a szófaj- és vonzatcserék, a tulajdonságoknak fogalmakként való elgondolása és fordítva nagy erejű invenciózusságot mutatnak. Nem gondolom, hogy a gyermeki nyelv leképezését végzi itt el az egyébként kiváló gyerekkönyvek szerzőjeként is ismert Máté Angi – sokkal inkább mondanám úgy, hogy a nyelvezet révén egy világlátás fokozatos kiépítésének folyamatát láttatja, ahol az ingerszegény környezettel próbál valamit kezdeni-rendezni a gyerek, de ugyanakkor így a környezet számunkra legegyszerűbbnek vagy jelentéktelenebbnek tűnő elemei (pl. a lyukas fazakak) színeződnek át, telítődnek fel. Nem pusztán egy egyszerű kinti világ – belső világ ellentétezéséről van szó tehát. Másrészt nem véletlenül használtam többször a látás fogalomkörébe tartozó szavakat: a szöveg részeit régi fényképek váltogatják, nem feltétlenül illusztrációként kapcsolódva az elbeszélt tartalomhoz. Inkább mintha egy külön történetet mondanának el, nyilván az értelmezőt finoman provokálva a kapcsolódások megteremtésére. Most hirtelen az jut eszembe, hogy ahogy a fényképeket közlő oldalak túlsó oldalán a negatív néhány vonalaira való rárajzolás sugallhatja a valóság és annak (fénykép, elbeszélés általi) rögzíthetősége megkérdőjelezését, ugyanakkor azt is jelezheti: itt a valóság, olyan, amilyen, én ezzel és ezzel a vonalával tudok valamit kezdeni. Az a tény különösebben nem érdekel, hogy vajon a szerző saját családi fotói szerepelnek-e benne vagy sem; ahogy ugyanakkor kissé kizökkent, amikor kiderül, hogy a főszereplő neve a szerzőével egyező „Angica”, illetve az a két-három mondat, amelyből kiderül, hogy egy utólagos felnőttperspektíva helyezkedik vissza a gyerekkori tudatába – véleményem szerint ezek nélkül a referencialitást jelző, illetve reflexív mozzanatok nélkül is egész és önértékű a Mamóban létrejövő komor-édes mikrokozmosz, ahol nagyszüleink, szüleink szomorúságai ágyaznak meg saját félelmeinknek, s gomolyodnak csomóinkká.