Játszva szép az élet A csíkszentsimoni Sándor Csaba korábban is szeretett a színpadon lenni, népdalversenyeken, színjátszókörben vett részt, ma pedig a Kolozsvári Magyar Opera szólistája. Legutóbb a Figaro házasságában alakította Figarót, ezzel kipipálva egyik álomszerepét. A művésszel Györffy Ibolya beszélget. – Családi örökség a zeneszeretet? – Zenész családból származom, a jó hangot édesanyámtól örököltem, az egyik testvérem pedig a helyi fúvószenekar vezetője. A rokonságban is vannak még zenészek, de nem ezért fogtam hozzá, hanem azért, mert szeretem. – Hány éves korában derült ki, hogy a hangja sokkal jobb, mint az átlag? – Az általános iskolában tanáraim népdalversenyre neveztek be, ahol több fordulón keresztül is nyertem. Így ebben az irányban indultam tovább. A középiskolát a Nagy István Művészeti Középiskola klasszikus ének szakán végeztem. A Nagyváradi Állami Egyetem operaének szakán folytattam, majd Kolozsváron a Gheorghe Dima Zeneakadémián mesteriztem. Hallottak énekelni és meghívtak a Kolozsvári Román Operába szólistának, közben a Magyar Operában is énekeltem az énekkarban. Már két éve vagyok a Magyar Opera szólistája. Operaénekesnek lenni különleges dolog, ritka foglalkozás a környékünkön. – Emlékszik az első fellépésére? – Az volt az érdekes az első fellépésemen, hogy ugyanazt a darabot adtuk elő mindkét operában, az Álarcos bált Giuseppe Verditől. Ugyanabban az előadásban az énekkarban énekeltem a Magyar Operában, miközben szóló szerepet kaptam a Román Operában. Kicsit féltem, na, jó annyira nem, inkább izgultam, de nagyon boldog voltam. – Hogyan készül egy előadás az Operában? – Hosszú beszélgetések, ötletelések, próbák előzik meg az előadást, amit végül a közönség is láthat a színpadon. Először a művészeti vezetők – igazgató, karmesterek, rendező, koncertmester, balettmester stb. – megbeszélik azt, hogy mire van igény, lehetőség, anyagi keret, megszabják, mit fognak játszani az elkövetkezendő évadban. Felkérnek egy rendezőt, ő összeállítja, hogy kivel szeretne dolgozni, van casting, kiválasztják a szereplőket. Ezután mindenki elkezdi tanulni a szerepét, közben a kórus dolgozik a karnaggyal. A karmester a zenekarnak tanítja be a darabot. Van koreográfus, aki megtanítja a mozgást a baletteseknek. Elkezdődnek a műhelymunkák, a rendező a díszlet- és jelmeztervezővel megbeszéli, milyennek képzeli el a színpadot, a ruhákat. A Kolozsvári Magyar Opera az egyetlen, ami önmaga gyárt le mindent, itt működik egy gyár, tehát van szabó, asztalos, festő, cipész, fodrász stb. A legelső próba az úgynevezett zicc-próba, ami azt jelenti, hogy mindenki összegyűl a színpadon és összeéneklik a darabot. Ezután kezdődnek a színpadi próbák. – Milyen szerepeket játszott eddig? Melyik volt a kedvence? – Hát volt Mozart: Figaro házasságából Figaro, Kodály Zoltán: Háry Jánosból Háry, Bohém életből Schaunard, Carmenből Morales. A Figaro és a Háry volt a kedvenc szerepem, a Figaro, azért, mert olyan, mint egy mesehős, a magába vetett hitével harcol a saját igazáért, nem olyan, mint a mostani amerikai hősök, nincsenek különleges képességei, ő is egy ember és a maga furfangosságával és talpraesettségével oldja meg a problémáit. Kodály Háry Jánosa azért, mert magyar, és mivel én népzenei világból jövök, ezért nagyon szeretem a gyönyörű dallamait. – Mennyi időt szokott próbálni? – Műsortól függően előfordul az is, hogy napi 12 órát próbálunk. – Van valamilyen beavatás az operában? – Minden újoncnak részt kell vennie egy beavatáson, ami abból áll, hogy egy éppen zajló előadásban kitalálnak egy nemlétező szerepet. Én egy felháborodott fogyasztót kellett eljátszodjak, bementem a színpadra, hangosan köhögtem, de nem szabadott senki tudomást vegyen rólam, lecsaptam a kalapomat a földre és távoztam. De volt, aki nem úszta meg ennyivel, egy másik újonc papot kellett alakítson és az egész előadás alatt térdelve kellett imádkozzon. – Előfordult már váratlan eset, meglepetés műsor közben? – Éppen a Macskákat játszottuk, amikor át kellett öleljem a kollégámat, és éneklés közben műszőrt nyeltem le, de az is megtörtént, hogy a ruhámban felejtették a gombostűt és beletérdeltem előadás közben. Az ilyen és hasonló bakikból megtanultam, hogy egy produkció alatt nincs múlt, csak a jelen, a most, nem szabad azon rágódni, hogy éppen eltévesztettem egy hangot, vagy nem léptem be időben, mert az előadásnak mennie kell tovább. – Mi volt a vágya pályája indulásakor, mi valósult meg, és mit szeretne mindenképpen elérni? – Vannak olyan nagy álmaim, amelyekről még nem is merek beszélni olyan nagyok. Az, hogy eljutottam a Budapesti Operaházba és ott énekelhetek, már egy cél volt, ami megvalósult. Hálát adhatok az égnek, rengeteg dolog megvalósult, amit szerettem volna. Nem könnyű, hogy a családomtól mindig távol vagyok, hónapokig nem látom őket, de rengeteg nagy tudású emberrel találkoztam, akik megváltoztatták az életemet. Úgy gondolom, az embernek kell legyenek céljai, az enyém az, hogy eljussak a londoni, párizsi operába, a szekrényemben még képek is vannak kifüggesztve. – Milyen szerepek várják a közeljövőben? – Most decemberben Budapesten a Magyar Állami Operaházban fogok énekelni egy világsztárral, Ildebrando d’Arcangelóval, Masetto szerepét játszom a Don Giovanniban. 2016 májusában Mozart Varázsfuvolájából pedig Papagenót, Szinetár Miklós rendezésében. Három szerep és 13 előadás vár rám a jövőre. – Ha nem lennél operaénekes, mivel foglalkoznál? – Ha nem opera, akkor is igyekeznék zenével foglalkozni, tubán játszanék. De ha nem zene, akkor szakács. Előfordult már, hogy otthon húst sütögettem meg levest főztem és belefeledkeztem, hogy éppen korrepetíciós próbám van. – Mivel töltöd az idődet itthon? – Sajnos Csíkszeredában nincs opera, de a városnapok alkalmával minden évben rendeznek operettgálát a Mikó-várban, amelyen én is fellépek. Ez azért jó, mert közel van, és akár a szülőfalumból is meg tudják nézni, mivel is foglalkozok. Az idei annyiban különleges, hogy az előadásban már a Csíkszentsimoni Fúvószenekar is részt vesz, bizonyos operett számokat ők kísérnek. – Mit jelent számodra a színpadon állni, szórakozás, munka vagy életforma? – Egy életforma, egy külön világ, a színpadon sok mindent kipróbálhat az ember, belebújhat más emberek bőrébe, egyik nap még király másnap már koldus, a végleteket is meg lehet tapasztalni. Sok-sok érzelmet, rengeteget lehet adni és kapni a közönségtől, ugyanakkor az ember nagyon sok mindent megtapasztal önmagáról is. – Ha egy operába nem járó ember megkérdezné, hogy melyik darabot érdemes elsőként megnézni, mit mondanál? – Azt mondanám Puccini: Bohém élet.