Orbán László hegedűs az Amerikai Egyesült Államokból érkezett. Nem véletlenül, hiszen maga is a felsősófalvi néptánctábor – hivatalosan Székelyföldi Tánctábor – egyik „alapító atyja”. Mind a huszonhárom alkalommal je­len volt. Úgy alakult az élete, hogy 1991-től Budapestre került, aztán 2005-től családjával együtt kitelepedett az Egyesült Államokba. Az alsósófalvi származású Orbán László mondhatni hazajött a néptánctáborba. „A legelején László Csaba barátom (a tábor koreográfus házigazdája – szerk. megj.)volt a táncfelelős, én pedig a zenei részét szerveztem” – mondja bevezetőként. Mi pedig hallgatjuk és kérdezünk. [caption id="attachment_53882" align="aligncenter" width="2600"] Világszerte figyelnek és felfigyelnek rá. Orbán László (balra) otthona a Sóvidék, Amerika és a népzene Fotó: Simó Márton[/caption] – Amikor kint van az Amerikai Egyesült Államokban, mi a fő foglalkozása? – Hét évig matematikára és viselkedéskultúrára oktattam a gyermekeket. Ez a munkakör megváltozott ugyan, most iskolabusz-sofőrként dolgozom. A zene azonban ott is folyamatosan jelen van az életemben. – Néhány éve mesélte, hogy van egy olyan háromtagú zenekara, amelyet három államból verbuvált össze, s egyaránt muzsikálnak a keleti és a nyugati parton, de időnként megfordulnak a hatalmas ország belsejében is. Kis túlzással azt mondta, hogy lefedik egész Amerikát… – Valóban így volt, évekig utazgattunk városról városra, egyik államból a másikba, de ez most kissé visszaesett, nincs is annyi megbízás, a kollégák sem érnek mindig rá. Azt viszont állíthatom, hogy a nyugati partot ma is lefedjük. Vancouver, Portland, San Francisco és San Diego, illetve e városok környéke, az ottani magyar és más nemzetiségű közösségek hívnak meg a legkülönbözőbb rendezvényekre. Főleg a táncház, a népdal- és tánctanításban való szerepvállalás jelenti számunkra – és természetesen számomra is – a legnagyobb kihívást, a legszebb feladatot. – Azt mondja, hogy a meghívóik gyakran más kultúrájú közösségek tagjai. Milyen etnikumú emberek körében muzsikálnak? – San Franciscóban és Vancouverben jelentős a magyarok száma. Nem az idősebb, hanem nagyobbrészt a fiatal korosztályokhoz tartoznak, hiszen mostanában sok, a felnőtt életpályája kezdetén járó család érkezett oda, és érkeznek folyamatosan, akik a Kárpát-medence mai államaiból, az itt élő magyar közösségekből kerülnek ki Amerikába. Vannak ideiglenesen ott tartózkodók, de sokan le is telepednek. Erős a felekezetek és a civil szervezetek működése. Például Portlandben – ahol ugyan nem él annyira jelentős lélekszámú magyar közösség – sok olyan embert ismerek, aki zeneileg „nagyon rendben van”. Gyakran fordul elő, hogy valamilyen rendezvényen odajön hozzám egy-egy dél-amerikai, angolszász vagy éppen japán származású ember, s arra kér, hogy játsszam el neki ezt vagy azt a dallamot a hegedűn, de úgy, abban a modorban, ahogy mondjuk Csipás (Varga Ferenc kalotaszegi prímás), Neti (Fodor Sándor, „Neti Sanyi” kalotaszegi prímás) vagy más híres erdélyi zenész húzta. Tudják, hogy mi a különbség a szászcsávási és a kalotaszegi, a széki meg a gyimesi muzsika között, ismerik a népi és a földrajzi tájegységeinket Erdélyben és a Székelyföldön egyaránt. A legnagyobb meglepetés akkor volt, amikor odajött hozzám egy ember, s azt mondta, hogy a Buráló-féle (Kovács Simon kalotaszegi prímás) legényest akarja hallani tőlem. Ez sok ezer kilométerre esett meg a hazától, valahol a Csendes-óceán partján történt… Az ilyen szenvedélyes népzenekedvelők rengeteg energiát és pénzt fordítottak arra, hogy megismerjenek minket. Egyeseknek olyan hanglemezgyűjteménye van, hogy magam is csodálkozom, hiszen én is rendelkezem pár száz CD-vel, de sokan a tökéletességig, az elérhető teljességig bővítik fonotékájukat. Kezdetben meglepődtem, de ma már természetes, nagyon megnyugtat, hogy sokakat érdekel az erdélyi és a székelyföldi népi kultúra, s a kisugárzás ma már világszinten működik. Hatalmas, világraszóló, érvényes érték a miénk. Szóval: óriási a feladatunk, jó tudni erről, s kötelességünk is átadni, őrizni a ránk bízott hagyatékot. – Amikor itt van Felsősófalván, ön táplálkozik az ide érkező zenekarok és adatközlők repertoárjából, stílusából, vagy ők tanulnak öntől? – Oda-vissza hatás van. Mindkét irányban jól működik. Nekem nagyon fontos, hogy minden nyáron legalább egy hónapot itt legyek a Székelyföldön, és ennek elmaradhatatlan tartozéka a tánctábor is. Én erre gyűjtök, erre spórolok minden évben. A lányaim is itt vannak ilyenkor velem. Zenélnek, táncolnak, népdalokat tanulnak, s gyakorolják a magyar nyelvet. Vigyázunk arra, hogy megmaradjon a családban az udvarhelyszéki tájnyelv, a sóvidéki tájszólás Amerikában is. – Jövőre? – Ugyanitt. Januárban már megveszem a három repülőjegyet. Ha a Jóisten éltet, s az egészségünk is jól szolgál, 2018 nyarán ismét itt leszünk. Kissé bosszant, hogy szeptember 22–23-án nem lehetek idehaza, amikor negyvenéves jubileumát ünnepli Székelyudvarhelyen az erdélyi táncházmozgalom, mert középiskolás diákként, érdeklődőként ott voltam annak idején az első találkozón az udvarhelyi sportcsarnokban. Jó lenne ismét találkozni azokkal, akik élnek, s felidézni közösen a régóta sírban porladó prímásoktól tanult muzsikát… Simó Márton