Nyomdában van, és hamarosan megjelenik a hatalmas munkát és több szakembert igénylő, Fenyéd községről szóló monográfia. Kovács Árpád művészettörténésszel beszélgettünk az ötlettől a megvalósításig. – Hét éve kérte fel önöket Fenyéd önkormányzata, hogy elkészítsék a község monográfiáját. Mivel telt az elmúlt hét esztendő? – 2014 nyarán érkezett a megkeresés Bokor Botond fenyédi polgármester úrtól, hogy írjuk meg Fenyéd történetét. Mivel ez nem egy egyszemélyes munka, először próbáltam magam köré egy csapatot verbuválni és leosztani a feladatokat szakterületek szerint, ezután indult be a gyűjtő- és kutatómunka. Fontos annyiban pontosítani, hogy a 90-es években, amikor vidékünkön is népszerűvé vált és gyakorlatba jött a falutörténetek megírása, sokan a monográfia szót használták a kötetek címeiben. Mi azonban ettől eltekintenénk, habár önálló dolgozatokat tartalmaz a kötet, és a tudományos kutatás korszerű módszereit alkalmaztuk, mégis minden kérdést lehetetlen az összes szempontból kimerítően, egységbe foglalva tárgyalni. A kutatás alatt levéltárba jártunk, összegyűjtöttünk minden lehetséges és elérhető forrást, publikációt, a helyszínen is több esetben vizsgálódtunk. 2016 őszére készültünk el a tanulmányokkal, de mivel nem volt még ekkor sem kőbe vésve a határidő, még azóta is született egy-két fejezet. Most a tördelőszerkesztés előtt, az illusztrációk felhasználása nélkül mintegy 400 oldalnál tartunk. Nagy kihívás lesz a kiadó és a nyomda részéről is megtalálni egy tetszetős formát és minőséget, hogy ez a sok információ emészthető legyen az érdeklődők és az olvasók számára. – Kik a társszerzők? Kinek mi volt a feladata a négyszáz oldalas könyv összeállításakor? – Dr. Nyárádi Zsoltot, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régészét, volt évfolyamtársamat kértem fel, hogy a település középkori történetét vázolja fel. Kutatásaiból fény derül arra, hogy a település előzményei a régészeti leletek alapján a bronzkorig nyúlnak vissza. Dr. Nyárádi Zsolt és dr. Sófalvi András találta meg a falu központjától északra, a Nagy-Küküllő jobb oldalán, egy kis dombocskán a középkori temető, valamint az elpusztult templom nyomait, amelyre ma is a Csonkatemplom dűlőnév emlékeztet. A régészeti feltárások eredményeképpen az elpusztult templom környezetében sikerült beazonosítani Udvarhelyszék egyik legkorábbi temetőjének nyomait, amely során fény derült arra, hogy a falu lakói körében már a 12. században dokumentálható volt a nyugatias divathoz való igazodás. Ezek mellett természetesen megtalálták az Árpád-kori falura és temetőkre jellemző leleteket is. A régészeti leleteket előkerülési helyük szerint csomagoltuk, amelyeket sorszámozással különböztettünk meg egymástól. Izgalmas fejezetei a kötetnek a Fenyéd belterületén elkülönített 14 régészeti gyűjtőpont bemutatása is, amely magában foglalja a középkori templom helyszínét, illetve a megtalált késő középkori, 16–17. századi udvarházat is. Mindezek mellett Nyárádi bemutatja a település késő középkori képét, ismerteti a népességdemográfiai jellemzőket, az egyháztörténeti változásokat egészen a 18. század végéig. Mihály Tibor oroszhegyi helytörténész oroszlánrészt vállalt a levéltári kutatásokban és a források feldolgozásában. Sok esetben kerestük fel együtt a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári és csíkszeredai fiókjait, kértünk dokumentumokat a Magyar Országos Levéltárból, több utunk volt a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltárba, sőt még a Batthyáneumba is sikerült bejutnunk. Ezen emlékezetes és kimerítő gyűjtőutakon több száz fényképfelvételt készítettünk a korabeli dokumentumokról, amit itthon szép lassan, a kályha melege mellett, vagy a dolgozószoba kellemes hűvösében – középkori másolódeáknak képzelve magunkat –, nem ritkán pedig gyerekzsivaj közben feldolgozgattunk, átírtunk, értelmeztünk, kiegészítve mindig a Fenyédre vonatkozó ismereteinket. Mihály Tibor feladata az volt, hogy dolgozza fel és mutassa be a Fenyédre vonatkozó tanúkihallgatási, peres jegyzőkönyveket, melyek közül az első a 16. század elejéről való. Ebből az 1532. június 25-én kelt „megegyezési jegyzőkönyvből” derül ki például az, hogy a kadicsfalvi Benedekfi családnak Fenyéden is jelentős birtoka és öröksége volt már a régi időktől fogva, ők lehettek szerintünk a falu egyik meghatározó családjai. Ezekből a dokumentumokból fény derül ugyanakkor arra is, hogy Fenyéd nagyon későig, még a 18. század elejéig a szomszédos Keményfalvával együtt Zetelaka, majd Máréfalva egyházához tartozott. Ugyanúgy terhelte a pap, iskolamester fogadásának, fenntartásának költsége, a templom és „schola” ház építése, javítása és karbantartása. Habár külön faluszékével – bíróval, hitesekkel és nótáriussal – igazgatta saját kis faluközösségét, de külön képviselete volt az egyháznál, egy megyebíróval (judex templi) és két esküdttel (adilis), akiken keresztül felügyelte a falu lelki, szellemi és erkölcsi értékrendjének megtartását. Mihály Tibor kutatásaiból tudjuk, hogy a 16. század közepén a kis Fenyéd lakosságát két bebíró nemes, egy pár lófő család – adatai alapján 8 –, 61/2 nemesi jobbágytelek és 41/2 fejedelmi jobbágytelek alkotta. Ez összesen 19 telket jelenthetett, amelyen – a többgenerációs nagycsalád intézményét figyelembe véve kb. 190 ember élhetett. Ha a történészek által használt 5-ös szorzót használjuk, akkor 95 lélek élt ebben az időszakban a faluban. A falu középkori történetére nézve nagyon nagy jelentőséggel bírnak a fejedelmi hadjáratban részt vevő főnépek és lófők listái és annak fenyédi tagjai. A 16. század végi és a 17. század eleji, illetve később a 18. század eleji összeírásokból képet kaphatunk az esküt tett fenyédi családfőkről, a nemesekről, lófőkről, szabad székelyekről, gyalogpuskásokról, ősjobbágyokról, jövevényekről, zsellérekről stb. Mindezekből az is kiderül, hogy a 16. század közepétől a 18. század elejére a 90 százalékban jobbágyok által lakott falu már csak 55,3 százalékos nagyságrendű szolganépséget tudhatott magáénak. A még mindig kisebbségnek számító réteg kitörve a jobbágy, szabados státusból, a székely társadalom felső három kategóriájához csatlakozott. Külön fejezetben dolgozza fel Mihály Tibor az 1717–1719-es esztendők szomorú eseményeit, amikor Udvarhelyszéken – így Fenyéden is – pestis és az ezt követő szárazság és éhínség pusztított. Ugyancsak külön fejezetben ad betekintést a 16–18. századi faluközösség életébe a törvénykezési jegyzőkönyvek alapján, ír a katonáskodó fenyédiekről és hosszú oldalakon keresztül mutatja be a falu iskolatörténetét, vezetőit, 18. századi hétköznapjait, gazdálkodási, havashasználati szokásait, káposztáskertjeit, a gondok feledtetéséről gondoskodó pálinka- és sörfőzőit. – És ön mivel foglalkozott? – Jómagam a fenyédi egyházközség történetét írtam meg. Nagyon izgalmas volt a kutatás során szembesülni a kicsi fenyédi katolikus közösség önállósodási törekvéseivel, ami hosszú idő után csak 1815-ben sikerül, de ennek ellenére egy kis korabeli székely furfangnak köszönhetően már 1763-ban felépítik saját templomukat, amelynek klasszicista stílusú főoltárát két oltárképpel díszítették, a nagyobbik, félköríves záródású kompozit oszlopok által közrefogott főoltárkép a Szentháromságot ábrázolja – a mennybe fogadva Máriát. Alkotóját nem ismerjük, de stílusa és megfogalmazása alapján biztosra vehető, hogy a templommal egyidős. A főoltárról említést tesznek a 18–19. századi canonica visitatiók, az 1817-es püspöki látogatás irataiban arról olvashatunk, hogy a templomban lévő oltár a Szentháromság tiszteletére van „emelve”, a Boldogságos Szűz Mária képével. Ez a kompozíció a téma egyik legszebb környékbeli, sőt székelyföldi megfogalmazása. Nagyon szépek és ismertek a fenyédi székelykapuk, ezeket is ismertettem, kiemelve a helyi születésű Dávid Mózes kapufaragó tevékenységét. A feleségem, Kovács Melánia a népszokások, a vallásosság jellemzőit írta meg, kiemelve a szentelmények szerepét, használatát, bemutatja a kisipar, háziipar és piacozás jellegzetességeit. Nemrégiben Mihály János történész barátom keresett meg, hogy szívesen közölné a Fenyédre vonatkozó helynévtörténeti adattárát, így vele kiegészülve öt szerzője lesz a kötetnek. – Jelentős események is bekerültek a monográfiába, ilyen például Márton Áron 1969-es történelmi jelentőségű látogatása… – Nagyon sokat tesznek minden korban a fenyédiek azért, hogy megmaradjanak, fejlődjenek. Az idők folyamán nemcsak sok kegyelmet kapnak, de sok esetben kifejezetten szerencsés is Fenyéd kicsi közössége. Ennek köszönhetően tudott fejlődni és gyarapodni minden korszakban. Számomra ez a lecsengése a kutatásnak. Az önállósult fenyédi egyházmegyében az 1840-es évek második felében sok nehézség éri a fenyédieket, nagyon gyakoriak a plébános és a hívek közötti nézeteltérések, már-már úgy tűnik, veszélybe kerül a nemrégiben nehezen megszerzett önállósága. Ekkor Kovács Miklós püspök tesz rendet és konszolidálja évtizedekre az egyházmegye életét. A fenyédi egyházmegyének rengeteg patrónusa volt, sok földet és egyéb javakat adományoznak az egyháznak és a plébánosnak. Ez mindig erőt adott a túlélésre. Márton Áron 1969-es fenyédi látogatása mindenképpen korszakos jelentőségű volt, főleg ha abba a korszakba kicsit beleképzeljük magunkat. Erről a bérmaútról és a hat évvel későbbiről is egy nagyszerű fotódokumentáció maradt meg. – A jövőben vállalnak-e hasonló munkákat? – Ha felkérnek rá és össze tud állni egy jó csapat, ha erőnk és egészségünk is lesz hozzá, akkor örömmel.

Nagyálmos Ildikó