Tevje, Ebenezer Scrooge, Balu, Polonius, Don Quijote, Agamemnón, Trinculo ‒ és még lehetne sorolni a szerepeket, amelyeket Fülöp Zoltán magára öltött élete során. Rengeteg szerepben lehetett őt látni a színpadon, viszont elmondása szerint nyúgdíjasként hat éve már úgy áll a szekérhez, hogy más is hozzáférjen. Marosvásárhelyről indult, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végzett 1977-ben. Huszonöt évig a Szatmárnémeti Északi Színház magyar társulatának volt a tagja, majd Parászka Miklós rendezővel, szatmári, vásárhelyi és frissen végzett színészekkel megalapították a Csíki Játékszínt. – Mikor döntötte el, hogy színész akar lenni? – Az, hogy színész leszek, tizenegyedikes koromban dőlt el. Minden télen volt egy alkalom, amikor az iskola felvonult a Hargitára, ahol a magunk szórakoztatására kis kabarészerű előadásokat készítettünk. Ezekben én jócskán benne voltam, és tizenegyedikben bele-belekotyogtam, hogy én ezt nem így csinálnám, inkább úgy kéne… Egészen addig, amíg a magyartanárnő, aki irányította a dolgokat, felmérgelődött, s azt nem mondta nekem, hogy ha olyan jól tudom, akkor csináljam én. Úgyhogy nekiálltam és megcsináltam. Ennek az lett az eredménye, hogy a tanári kar úgy döntött, hogy menjek színésznek. Persze jártam színjátszó csoportba, Kovács Levente vezette, Thália néven működött a csoport. Hosszú évekig jártam oda, ott zenész is voltam, de leginkább fuss ki, öblítsd ki jellegű feladataim voltak. Aztán elkezdtem felkészülni a felvételire, hiszen második elemitől kezdve román iskolába jártam, ezért nagy lemaradásom volt magyar irodalomból. Egy évvel a felvételi előtt nekiálltam hegy alatt abrakolni, az elméleti dolgokat be kell hozni.Aztán felvettek, elvégeztem a főiskolát, és azután kezdődött az igazi iskola, a Szatmárnémeti Északi Színház magyar társulatának a tagja lettem. Ott nevelődtem én igazi színésznek, nagyon jó kollégáim voltak, remek csapatba kerültem. Ott volt Szélyes Feri, Ács Alajos, Czintos József, Benczédi Sanyi, Elekes Emma, Tarnói Emília, Vándor András. Családias hangulat volt a társulatban, rengeteg szép emlékem van abból az időből. Csodálatos emberekkel dolgoztam, csodálatos évek voltak azok. Csodás horgászásokon vettem részt, kirándulásokon, gombászásokon, kerti partikon, és minden baromságot elkövettünk. Igazán gyökeret nem eresztettem Szatmáron, mert én nem vagyok alföldi ember, én hegyi ember vagyok. Édesapám vadászember volt, én egyfolytában vele lógtam a hegyekben, bejártam a romániai Kárpátokat vele. A sors úgy hozta, hogy ide kellett jönni, hát idejöttem, és itt vagyok 1999 óta. – Ha ennyire jól teltek az évek Szatmáron, mi késztette arra, hogy Csíkszeredába jöjjön? – Felkértek, hogy legyek Csíkban társulatalapító tag. Ezt megelőzően egy évvel Udvarhelyre is hívtak, de akkor arra nemet mondtam. Csíkszereda azért volt más, mert itt már pertu voltam a fél várossal. Sokan ismertek már, tudták, hogy ki vagyok, barátsággal közeledtek felém. Csíkszereda nekem a választott hazám, én jöttem ide, és ő fogadott be. Érdekes módon, Szatmáron kellett három-négy év, amíg felvettem az alföldi stílust, itt pillanatok kérdése volt a beilleszkedés. Parászka Mikit felkérték hivatalos társulatalapításra, ő kérdezte, hogy jönnék-e. Hát jöttem. Ez abba került, hogy ott feladtam az életem, elváltam, itt új életet kezdtem. Feszített tempóval indult itt az élet, nagyon sokat dolgoztunk, bérletrendszert kellett kialakítani, színházba kellett édesgetni az embereket, tudatosítani velük, hogy most már ez az ő színházuk, az ő társulatuk, és szépen ment az élet, egészen addig, amíg ez a baromság be nem ütött, mert felborogatott mindent az égvilágon. Most is van még tennivaló bőven, a színház körül mindig van, a színház soha nem tökéletes, mindig javítani kell mindenen, dolgozni, újrakezdeni. Ez egy ilyen szakma. Most jönnek a fiatalok, az új tehetségek, az új stílussal és nézettel rendelkezők. Az övék a jövő? Mi annak idején fiatalkorunkban azt hittük, hogy a jövő a miénk, és a jövő bizony már múlt. Én úgy érzem, hogy becsülettel elvégeztük a munkánkat, a legjobbat adtuk magunkból, s aztán most jöjjenek mások. Megvan az ideje, amikor le kell csillapodni, visszavonulni, s hagyni, hogy az ifjú titánok dolgozzanak. Szépen, rugalmasan kell elszakadni a színháztól, ameddig ép az ember agya. Habár egyik színésznek sem ép az agya, aki színésznek áll, az egyik sem ép, valami baj van, valahol hibádzik valami! (Kacag) – Hogyan változott a színházi élet Csíkban az évek során? – A kezdő optimizmus és eufória után lenyugodott minden színész és a közönség egyaránt. A közönség már válogat, igénye van, mi pedig próbáljuk ezeket az igényeket kielégíteni. Sokszínű a paletta, reméljük, megmarad. A kívülállóknak furának tűnhet, hogy délelőtt Hamletet játszunk, este pedig operettet, de ez a munkánk. Sokan egzotikumnak tartják a színházat, tulajdonképpen az is, de nincs mögötte semmilyen nagy hókuszpókusz. Emberek csinálják embereknek, emberi gyarlóságokkal, erősségekkel, kedvességgel, haraggal, kínnal, keservvel, káromkodással, de ez mind nem számít. Ami számít, az a végeredmény, hogy mit viszünk a néző elé. Egyféleképpen lehet ezt csinálni, nagy-nagy szeretettel és türelemmel, alázattal, sok mindenről lemondva, teljes odaadással. Fél gőzzel nem lehet, mert az olyan is lesz. – Hogyan látja, mi a színház szerepe? – A színház szerepe az lenne, hogy neveljen, szép dolgokra tanítson és tükröt tartson. Van, amikor ferde tükröt tart, de van, amikor nagyon éleset, csak oda kell figyelni. Az, hogy mindez mennyire sikerül, sok mindenen múlik, de miért pont a színházban kell sikerülnie mindennek? Az esztergályos is el-elszúr valamit, a villanyszerelő is rövidre zár valamit, a focista fut, de nem mindig rúg gólt. Nálunk is így van, futunk, és ha gól lesz, akkor annak mindenki nagyon örül. – Ön szerint mi kell ahhoz, hogy igazán jó színész legyen valaki? – Nem elég, ha egy színész csak tehetséges. Nem árt, ha van tehetség, és nagy baj, ha nincs. A munka, a munka, a munka és az odafigyelés nagyon kell. És lélekkel kell csinálni. Akkor jó dolog lesz belőle. Persze van, amikor a színész előre rögzült sémák alapján dolgozik, de ha van elég esze és türelme ahhoz, hogy átgondolja, hogyan lehetne megvariálni a dolgokat, akkor jó lesz. Minden színésznek van alapegyénisége, ettől nem tud eltekinteni, mert ő ezzel született és ilyen, viszont ezt nem árt letenni az öltözőben, új figurát felvenni, belebújni annak a bőrébe, és úgy folytatni, mert csak így tudunk bármit csinálni. Mert ugye Fülest vagy Fülöp Zoltánt bárki láthatja az életben, de ha ugyanazt az embert látja fent a színpadon, akkor mi értelme volt az egésznek? – Törőcsik Mari azt mondta, hogy „a színész csak abban a szerepkörben létezhet, amit lényegében önmagában hordoz”. Egyetért ezzel? – Igen, ez igaz, ezzel egyetértek, de néha-néha ki kell lépni önmagunkból. Nehéz, de muszáj. Nehéz, de nem lehetetlen. Nyilván a színész elsősorban önmagából táplálkozik, mindig újat kell teremtenie, rábízva magát a fantáziájára, a tudására, a tehetségére, az olvasottságára. Nem tudom felsorolni, hogy még mire bízzuk rá magunkat, hogy megalkossunk egy szerepet. Egymásra is rábízzuk magunkat, hiszen társasjáték az egész, és megvannak a maga szabályai, amelyeket mindig leszögezünk. – Hogyan fogadta a kiosztott szerepeket? – Tulajdonképpen nekem soha nem volt szerepálmom, mert kár álmodozni olyan dolgokról, amit esetleg nem érsz el, vagy másképp alakul. Bármit, amit nekem el kellett játszanom, azt igyekeztem eljátszani. Amit rám osztottak, azt a legjobb tudásom és tehetségem szerint meg kellett csinálnom. Távol áll tőlem, hogy maximalista legyek – az a lányom, nem tudom, miért, tőlem biztos, hogy nem örökölte –, de az igaz, hogy én is szeretem a rendet magam körül, mind a színházban, mind a magánéletben. Az ember mindig felállít magának egy rendszert az életében, amihez időskorára aztán igencsak ragaszkodik, mert aszerint éli a mindennapjait, és aszerint rendezi a dolgait. Nagyon sokat bosszankodtam, amikor egy próba ki volt írva tízre, és háromnegyed tizenegykor még nem kezdtük el. A pontosság, a precizitás nagyon lényeges momentuma az életemnek és a mindennapjaimnak. Anélkül mi értelme van az egésznek? Egy rendszernek lennie kell. – Mire a legbüszkébb? – A gyermekeimre. Van egy fiam, aki negyvenegy éves, és van egy kislányom, aki tizenkilencedik éves, a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végzős. Mindkét gyermekemre nagyon büszke vagyok. A fiam mérnökember, Szatmáron él, a kislányom pedig – ha a Jóisten megsegíti – orvos lesz. Tehát egyik gyerekem sem lépett a nyomdokaimba, szerencsére, mert így nincs konkurencia a családon belül. Mindketten örökölték a humoromat és lazaságomat, és mindketten céltudatosan mennek előre. A fiam már neveli az ő fiát, az unokámat, aki tizenegy éves. Rájuk vagyok a legbüszkébb. Kicsit még élni kéne, hogy a kislányomnak is alapot tudjak nyújtani. – Visszatekintve az elmúlt évekre, hogyan értékeli az eddigi hatvanhat évet? – Mindent egybevéve szép és gazdag életet adott nekem a Jóisten, nem mindig tudtam kihasználni, és nem mindig tudtam kamatoztatni a tehetségemet, de elmondhatom magamról, hogy én egy boldog ember vagyok. A hivatásom szépen alakult, nincs amiért szégyenkeznem. Ez az első hatvanhat évem jó volt, és amíg a kislányom erőre kap, addig muszáj itt lennem neki. Most már lassan-lassan kezdek kikopni a köztudatból, legalábbis ennek a jeleit véltem észrevenni. Évente két új szerepet vállalok, nehezebben tanulok, mint fiatalabb koromban, de ez érthető is. Ahogy telik az idő, az ember egyre türelmetlenebb, mert úgy érzi, hogy a homok fut le az órán. Tenni akarás mindig van. Két éve tajkolok a lakásomon, és még mindig nincs kész! (Nevet.) Mondjuk, már látom a fényt az alagút végén, csak azt nem értem, hogy miért sípol. Úgy értem, a vége felé járok, csak mindig eszemben van a japán közmondás, miszerint „A házadat soha ne fejezd be!” Mindig kell hagyni valami kis csinálnivalót, mert ahogy befejezted, meghalsz. Hát valahogy én is így vagyok ezzel. Amikor az ember úgy érzi, hogy már nem akar tenni semmit, ami előbbre viszi, akkor gyorsan meg kell halni. Mégpedig tennivaló akad bőven...

Péter Ágnes