Fiatal orvosokat bemutató sorozatunkhoz legutóbb a csíkszeredai megyei kórház ortopédia és traumatológia osztályára látogattunk, ahol dr. Szilveszter Attilával ismerkedtünk meg. A fiatal ortopéd szakorvos annak ellenére kötődik Csíkszeredához, hogy székelyudvarhelyi, illetve hogy Nyugat-Magyarországon, Győrben is lehetősége volt elhelyezkedni. A ragaszkodás okáról, valamint győri tapasztalatairól mesélt nekünk. [caption id="attachment_47302" align="aligncenter" width="2600"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Ön udvarhelyi, de Csíkszeredában látja a jövőjét, csak előtte tett egy kis kitérőt… – Valóban. Székelyudvarhelyen születtem és ott is nőttem fel, aztán Marosvásárhelyre kerültem, ott végeztem el az orvosi egyetemet, valamint ott folytattam a rezidensképzést, amely a szakorvossá válás egyik feltétele. Negyedéves rezidensként már érdeklődtem a csíkszeredai megyei kórház iránt. Ennek több oka is volt. Egyrészt megismertem a feleségemet, aki csíkszeredai, emiatt sokat jártunk ide. Aztán, amikor elvégeztük a rezidensképzést és szakorvosok lettünk, nekem még nem volt lehetőségem itt elhelyezkedni, a feleségemnek viszont igen, ő gyermekgyógyász. Egy ideig én különféle rendelésekkel foglalkoztam, de persze egy sebésznek nem az az álma, hogy csak ezt csinálja, hanem sok minden mással is foglalkozna, ami a szakma szépsége: a sürgősségi ellátással, műtéti beavatkozásokkal. Akkor döntöttem el, hogy külföldön próbálok szerencsét. Nem akartam Magyarországnál távolabb menni, így jelentkeztem szakorvosnak a győri kórházba tavaly év elején. – Milyen volt az ottani fogadtatás? – Tekintve az orvoshiányt és az erdélyiek iránti szimpátiát, nagyon könnyen találtam állást abban a kórházban, amely megfelel az itteni klinikák szintjének. Nyilván nehézség is akadt, minden új volt, és annak ellenére, hogy egy nyelvet beszélünk, nem vagyunk egyformák. Viszont nagyon sok erdélyi kollégám volt, hamar beilleszkedtem. Nagyon sok olyan új dolgot láttam, csinálhattam, tapasztaltam, amit itthon nem. – Mik voltak ezek az újdonságok? Mondana néhány példát? – Például olyan műtéteken vettem részt, amelyekhez megvan a kellő modern infrastruktúra. Olyan sebészeti beavatkozásokat végeztünk, amelyek itthon még gyerekcipőben járnak: a váll, a kéz sebészete, amelyhez nemcsak felszerelés, hanem kellő tudás is kell. Az ortopédia, illetve a baleseti sebészet nagyon költséges, mert drága implantátumokkal dolgozunk. Ezek akkor ott már adottak voltak. A szakmai háttér is nagyon erős volt, olyan közösségben voltam, ahol az orvoskollégáknak magas szakmai képzettsége volt. – Mi a különbség az ottani és az itthoni ortopédia között? – Ott külön osztályon működik a baleseti sebészet, vagyis a traumatológia, és külön az ortopédia. Csak a baleseti sebészeti osztály 100 ágyból áll. Egy ügyeletben akár 100 beteget is megvizsgáltunk, a rendelőben 70-et, miközben itt a rendelőben 30 beteget nézünk meg, és ügyeletben 15-20-at. A győri ugyanis oktatókórház is, ahol rezidensképzés is zajlik. Továbbá ez a kórház közel félmilliós lakosságot lát el Nyugat-Magyarországon. A munka természetesen fárasztó volt, mert nagyon sok dolgunk volt, de így visszagondolva megérte. Bár a családtól távol voltam, de kéthetente ingáztam Csíkszereda és Győr között. – Nem tűnt volna egyszerűbb megoldásnak Győrben letelepedni a családdal? – Nyilván menet közben megszületik az emberben a gondolat, hogy milyen lenne ott maradni és élni. De volt bennem egyfajta kötődés a régióhoz, szerettem volna hazajönni, meg azt a tudást idehozni: úgy segíteni az embereken, amilyen az ottani ellátás. Emellett közrejátszott az, hogy jó kapcsolatom volt az itteni főorvosokkal is, így amikor az állami szféra megnyitott itt egy helyet, megragadtam az esélyt. És így született meg a végleges döntés, hogy itthon szeretnék dolgozni. – A kórház felszereltségén túl mi tartotta volna még Önt Győrben? – Legfőképpen az, hogy az orvoskollégákkal nagyon jó volt a kapcsolatunk, befogadtak, támogattak. Nagyon sok Székelyföldről elszármazott orvos dolgozik ott, emiatt másként viszonyultak hozzám is mint erdélyihez. A másik ok a fejlődési lehetőség, hiszen nagyon rövid idő alatt gyors ütemben lehet szakmailag magas szintre fejlődni. Illetve maga a város is nagyon kellemes hely, tehát minden adott ahhoz, hogy az ember nyugodtan éljen. Viszont az nem az otthon. Az emberek magatartása is másabb, mint itthon. Nem feltétlenül rossz értelemben, de sokkal figyelmesebbnek kell lenni minden téren. Ki kell ismerni őket, és úgy kezelni. Itthon azért sokkal hálásabbak, szerényebbek és alázatosabbak az emberek. – Milyen volt végleg hazatérni Győrből? – Jó volt újra azokkal a kollégákkal találkozni és együtt dolgozni, akiket már ismertem. A rendszer más, tehát nehezebb volt megszokni, és néha harcolni kell, hogy megfelelő infrastruktúrával lássák el az osztályt. Egy műtőnk van, amely sokszor nem elegendő. Ezek a dolgok újak voltak, de könnyen át lehet hidalni a nehézségeket. És merem állítani, hogy a fiatal kollégákkal mindig új dolgokat tudunk hozni. És azt látom, hogy amióta itt vagyunk mi fiatalok, új koncepciók szerint kezdtünk dolgozni, de tiszteletben tartjuk a hagyományokat. – Melyek ezek az új koncepciók? – A térdsebészetben nagyon fontos az, hogy úgy tudjunk dolgozni, hogy ne ejtsünk nagy vágásokat. A vállsebészet az országban még eléggé gyerekcipőben jár, ezt is el lehet kezdeni. Ígéretet kaptunk arra, hogy idén egy új artroszkópos műszert kapunk, amellyel már akár sportsebészetet is tudunk végezni. Tehát tudnánk sportolókkal is foglalkozni, akik esetében a gyors felépülés sokkal nagyobb elvárás, mint egy hétköznapi ember esetében. Vagyis úgymond bővíthetjük repertoárunkat tehát. – A vállsebészetet Szántó doktor is kiemelte korábbi interjúnkban. Miért különleges a vállsebészet? – Különleges az anatómiája és különleges megbetegedések jelentkeznek a vállban, amelyeket eszköz- és tapasztalathiányban nehezen tudtunk kezelni. Erre bizony még a rezidensképzésen sem igazán tértek ki. – Melyek azok a jó gyakorlatok, amelyek itt is működnek egyféleképpen, de jó lenne Győrből átvenni a jobbat? – Két dolgot emelnék ki. Az itthoni rezidensképzésben a fiatalok nem kapnak elég lehetőséget ahhoz, hogy a manualitást elsajátítsák. A tőlünk nyugatabbra lévő országokban nagyon figyelnek erre, tehát odateszik a rezidenseket, hogy operáljanak és türelmesen végigasszisztálják azt. Nálunk is megvan ez, de kisebb mértékben. A képzési lehetőségek is jobbak külföldön, itt nincs is elég, és ha részt vennénk egy külföldi előadássorozaton, akkor ez komoly összegekbe kerül, amelyet a saját zsebünkből kell állnunk, miközben külföldön a tanulmányutakat fizetik az orvosoknak. Márk Boglárka