Ilyenkor október végén, november elején szinte kivétel nélkül mindenki elhunyt hozzátartozóira gondol – és nem csak a gyertyagyújtással, a temetői jelenléttel fejezi ezt ki: rendbe teszi a rábízott sírt, beszerzi a gyertyát, a virágokat, programot egyeztet a családdal, szóval készül mindenszentek és halottak napja ünnepére. Fel lehet készülni szeretteink elvesztésére, hozzájárulhat az évről évre ismétlődő világítás is a gyász feldolgozásához? – többek között erről faggattuk Bálint Blanka szociológust, mentálhigiénés szakembert, a napokban induló csíkszeredai gyászfeldolgozó csoport vezetőjét. – Nem egészen hat évvel ezelőtt szervezte meg Csíkszeredában az első gyászfeldolgozó önsegítő csoportot, idén november 4-én pedig újabb csoporttal kezd foglalkozni. Hogyan született meg az ötlet, hogy gyászfeldolgozó önsegítő csoportot szervezzen? – Középső fiunkat közel hat éve veszítettük el. Hirtelen halála után légüres térben találtam magam, mintha kicsúszott volna lábam alól a talaj, nem tudtam, mit kezdjek magammal, csak egy nagyon erős késztetést éreztem, hogy valami olyannal foglalkozzam, amivel segíthetnék másoknak, ami által hasznosnak érzem magam, de főként, amivel értelmet tudok adni rövid életének, bármilyen furcsán hangzik is ez. Ekkor találkoztam Singer Magdolnával, aki Magyarországon elismert gyásztanácsadó, s aki perinatális halandóság témakörben tartott előadást Marosvásárhelyen. A vele való beszélgetés kapcsán fogalmazódott meg bennem az önsegítő gyászfeldolgozó csoport szervezésének ötlete. Persze, a megvalósulásig még hosszú volt az út, mivel úgy gondoltam, hogy először a saját gyászom feldolgozásával szeretnék előrehaladni, másrészt az ezzel kapcsolatos képzést is fontosnak tartottam. Ez vezetett el a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem illyefalvi tagozatának mentálhigiénés segítő szakember képzéséig. Szervezésünkben az első csoport három éve indult (Simó-Gilgen Franziskával), abban az évben vettem részt a Singer Magdolna által tartott gyászcsoportvezető képzésen, ami számomra megadta a kellő bátorságot a csoport elindításához. Azóta nem szerveztem ilyen jellegű csoportot, mivel gyermeknevelési szabadságon voltam. Legkisebb fiunk most lett annyi idős, hogy ez is beleférjen az életünkbe, és remélem, ezen túl rendszeresen tudok ezzel is foglalkozni. – Van érdeklődés nálunkfelé az ilyen jellegű csoportterápia iránt? – Az érdeklődés kapcsán több dolgot szeretnék kiemelni. Egyrészt térségünkben nincs komoly hagyománya az önsegítő csoportoknak, főként a gyászfeldolgozás területén, és mint minden ismeretlen, félelmet kelthet az egyénekben. Ugyanakkor egy szeretett személy elveszítése után gyakran az addig egyszerűnek tűnő hétköznapi teendők elvégzése is nehézséget jelenthet, a gyászoló világa beszűkül, nehéz helyzetben az önértékelés is alacsony, így a gyászoló tehetetlennek, értéktelennek élheti meg önmagát. Összességében azt mondhatom, hogy több szempontból is nehézséget jelent egy ilyen csoportba való jelentkezés: le kell győzni saját tehetetlenségünket, ugyanakkor bizalmat kell szavazni ismeretleneknek egy olyan társadalomban, amelyben a bizalom nagyon alacsony fokát tapasztalhatjuk. Mindezek mellett az ilyen jellegű tevékenységeket vidékünkön negatív megítélés övezi: értelmetlennek, fölösleges dolognak tartják. Kisvárosi térségben a társas környezet viszonyulása nem elhanyagolható, ugyanis, ha valami értelmetlen, fölösleges, esetleg „ciki” a körülöttünk levők szemében, az komoly gátként jelentkezhet. Mindezek ellenére van érdeklődés az ilyen jellegű csoportok iránt. Az első csoportban tízen voltak, azóta többen is érdeklődtek a következő csoportról, ugyanakkor más településekről is jönnek ezen alkalmakra. A környéken nem én vagyok az egyetlen, aki gyászcsoportokkal foglalkozik, ami szintén jelzi az érdeklődést. Remélem, hogy a jövőben egyre többen elfogadják a segítség e formáját. – Miben segíthet a csoportterápia? Hogy működik egy ilyen csoport? – Egy szeretett hozzátartozó halála általában jelentős trauma az egyén életében, aminek feldolgozása nagyon nehéz és időigényes folyamat. Ebben tudnak segíteni a gyászfeldolgozó csoportok, amelyek a szakirodalom szerint nem komplikált gyász esetén a gyászolók segítésének leghatékonyabb formáját jelentik. Egy csoportban általában 10-15 fő vesz részt. A gyászcsoporttal valójában olyan keretet teremtünk a gyászolóknak, ahol nem maradnak egyedül az érzéseikkel, ahol nyíltan megoszthatják veszteségélményeiket, ahol élvezhetik a hasonló élethelyzetben levők támogatását, ahol nem kell magyarázkodniuk, mert megértik és elfogadják őket. A csoportban a gyászolók rendszeres beszélgetések során, terápiás irányítás nélkül igyekeznek szembenézni a megélt veszteséggel. A továbblépéshez sokszor elég az érzések kifejezése, amihez viszont szükséges a hallgatóság. Az érzelmek meghallgatása azonban nem mindig egyszerű feladat. A szomorúsághoz még valamennyire tud viszonyulni a környezet, de a harag, a düh érzéseivel, amelyek szintén a gyász velejárói, már kevésbé. Az önsegítő csoportban történő gyászfeldolgozás tehát lehetőséget ad az érzelmek és gondolatok megosztására. Ez azért is hasznos, mert a csoport leképezi a normalitást, a gyásszal kapcsolatos érzések természetességét, másrészt pedig a csoport tagjai egymástól is átvehetnek sikeres megküzdési stratégiákat. – Kiknek ajánlja, kiket várnak a csoportba? – Mindenkinek ajánlható, aki régebben vagy a közelmúltban veszítette el hozzátartozóját (ideális esetben a veszteség óta eltelt idő kb. két hónap–egy év közötti), akik szeretnének szembenézni a veszteséggel, akiknek segítség, ha van kivel megosztani érzéseiket, hogy együtt keressük a továbblépés lehetőségét. A foglalkozások helyszínét, az Albert atya házat (Csíkszereda, Müller László u. 3/C/2.) a Csíki Anyák Egyesülete bocsátja a rendelkezésünkre, a részvétel ingyenes. – Azt nyilatkozta egyszer, hogy társadalmunkban tabutéma a halál – én azt figyeltem meg, hogy tabutéma lett a halál –, mert nem volt mindig az. Korábban az emberek mintha természetesebben álltak volna hozzá az elmúláshoz, és mintha nem is féltek volna tőle annyira… Hogyan látja ezt a kérdést? – Valóban, korábban az emberek tudták, hogy a halál az élet természetes velejárója, és ezzel már kora gyermekkoruktól szembesültek. Ott voltak például a haldokló mellett, látták az elhunytat, részt vettek a temetésén. Ma pedig azon is megdöbbenünk, ha gyermeket látunk egy temetésen. Napjainkban a halál kikerült az otthon falai közül (általában kórházban történik), a hozzátartozók kevesebbet lehetnek a haldoklóval, nincsenek vele a halál pillanatában, nem látják a halottat. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a halál tabutémává vált. A halál kollektív tagadása – ahogy dr. Buda Béla fogalmaz – nemcsak a haldokló elkerülését vonja maga után, hanem a gyászoló elkerülését is, mivel mindkettő szembesít a saját mulandóságunkkal. Így a gyászolók sokszor magukra maradnak súlyos problémáikkal. – Mit mondjunk, hogyan reagáljunk, ha valakit veszteség ér? Sokszor mélységesen együttérzünk, de nem tudjuk kimutatni… Mintha a részvét terén is segítségre szorulnánk… – Ismét egy nagyon jó kérdés, köszönöm, ezzel is egyet kell értenem. A legnagyobb segítség, amit a gyászolóknak adhatunk, ha érzelmeikben osztozunk, ha szívből meghallgatjuk őket, ha el tudjuk viselni érzelmeiket. Ehelyett sokszor a formálisnak tűnő részvétnyilvánítás is nehézséget okoz számunkra, a támogatás pedig gyakran kimerül üres vigaszként ható szavak formájában. (pl. Vigyázz magadra! Légy erős! Az idő mindent megold stb.) Ezek a megjegyzések, tanácsok azonban nemhogy nem segítenek, hanem a szakemberek szerint inkább egy hibás mintát állítanak követendőnek elénk: az „erős”, az érzelmeit nem mutató személy ideálképét. Ilyen körülmények között nehéz helyzetben vannak a gyászolók, nincs, akivel megosszák érzéseiket, környezetük gyakran kerüli őket (akár az utcán is átmennek a túloldalra, csakhogy a találkozást elkerüljék), nincsenek kapaszkodók, amelyek segíthetnének, ráadásul sokszor sürgetik őket a továbblépésben. – Tudom, hogy tartott arról is előadást a Csíki Anyák Egyesületének aktív tagjaként, hogy miként lehet felkészíteni a gyermekeket a veszteségekre, hogyan lehet őket támogatni a gyász átélésében. Van erre módszer? Egyáltalán mi magunk, felnőttek fel tudunk – fel lehet eléggé készülni valakinek az elvesztésére, még ha az illető betegeskedik is? – Nem hogy fel lehet, hanem fel kell készítenünk gyermekeinket, mivel a halál bármikor beköszönthet, és nagyon nehéz a halállal való találkozás, felkészülés nélkül különösen. Ezért fontos, ha még akkor elkezdjük az erről való beszélgetést, amikor semmiféle érzelmi telítettség nem áll fenn. Azt kellene megtanulnunk, majd megtanítanunk, hogy a halál nem büntetés, hanem az élet nehezen elfogadható és nagyon fájdalmas velejárója. Szeretnénk megvédeni gyermekeinket a halál realitásától, a gyász fájdalmától, de ez lehetetlenség. A tragédiától nem megkímélni kell a gyermeket, hanem mellette állni, éreztetve vele, hogy szeretik, és, hogy nincs egyedül! Boldizsár Ildikó meseterapeuta szavaival élve, jó lenne úgy felkészíteni, hogy nem készítjük fel, tehát időben, semleges környezetben, nem egy nagy mindent elmondó nagy beszélgetésben pl. mesékkel, mondókákkal (de nem akkor, amikor konkrét haláleset történt a családban). Ezenkívül a legfontosabb, amit tehetünk, hogy válaszoljunk gyermekeinknek, ha kérdeznek, őszintén, hitelesen, a gyermek fejlettségi szintjének megfelelően – erre jó alkalmat ad a halottak napja. Nézzünk szembe a kérdéssel, ne féljünk beszélni róla, ahogy tisztázódik bennünk a kérdés, úgy leszünk nyugodtabbak, nyitottabbak. Másrészt hagyjunk időt a kisebb veszteségek elgyászolására. Ehhez persze az szükséges, hogy mi is el tudjuk viselni gyermekeink fájdalmát, ne nyomjuk el, főként ne üres vigaszokkal. Ugyanígy, nekünk felnőtteknek is egyrészt szembe kell néznünk saját félelmeinkkel, és elfogadni mulandóságunkat, a halál természetességét. Másrészt, nagyon fontosnak tartom a jelenlétet a beteg mellett, azt, hogy legyen bátorságunk meghallgatni a mondanivalóját és akár a haláltól való félelmét is megoszthassa velünk. Fontos, hogy személyes kérdéseket megbeszélhessünk, hogy elbúcsúzzunk (ami nagy könnyebbséget jelent a gyász szempontjából, hiánya pedig évek múlva is fájó lehet) stb. Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor azt, hogy a halálra, egy közeli hozzátartozó elveszítésére való felkészülés nem azt jelenti, hogy nem fog fájni az elvesztése, hanem, hogy békében el tudjuk engedni, hogy nem „halunk” bele a fájdalomba. – Hogy látja, az évről évre ismétlődő világítás is hozzájárulhat a gyász feldolgozásához? Mi a szerepe a halottak napjának a lelki életünkben? – A gyászhoz köthető hagyományos szokások és előírások lélektani szempontból nagyon hasznosak tudnak lenni, segítik a gyászolót a fájdalom elviselésében, az élet újraszervezésében. A halottakra való emlékezés alapvető emberi szükséglet, ugyanakkor jó lehetőség arra is, hogy szembenézzünk saját mulandóságunkkal. Daczó Katalin