Abásfalván, az Ilonavölgye Közbirtokosság székházában vetítették le a Magyar Kultúra Napjának szentelt rendezvény keretében Molnár István filmjét, amely Hargita megye déli határán, a Homoródok dombsága vidékén, a Nagy-Homoród völgyében elterülő két faluban, Abásfalván és Homoródkeményfalván még létező halottsirató hagyomány utolsó perceit rögzíti. Molnár István. Egyedülálló hagyományt örökít meg a filmrendező alkotása Ezt az egyedülálló szokást a homoródkeményfalvi nyugdíjas kántor, a közel hatvanöt évig szolgáló Vass Pál portréja révén eleveníti fel ez az alkotás. Vass Pál (1931) 1953-ban vett részt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben, Kolozsváron egy három hónapos képzésen, ahol zeneelméletet és hangszerismeretet tanult. Nem „magról kőtt”, ahogyan Balázsi Dénes nyugalmazott magyartanár, néprajzkutató mondja a filmben. (Balázsi tanár úr nem külső szakértő, hiszen mielőtt pedagógiai főiskolára járt volna, teológiát végzett, rövid ideig unitárius papként is szolgált fiatalkorában. Ráadásul a közeli Recsenyéd szülötte.) Akkor nem volt lehetőség elmélyültebb tanulásra – a hatóságok nem tették lehetővé –, így ez az alap és kiváló hangja, meg természetesen a rátermettsége is segítette a munkájában. Amikor egyházi szolgálatba állt a két faluban, amelynek hitéletét, lelki gondozását akkor is az Ábásfalván élő lelkész végezte, igyekezett folyamatosan tanulni. A templomi éneklés mellett el kellett látnia azokat a feladatokat is, amelyeket a halottvirrasztások, a temetések alkalmával vártak el tőle. Érdeklődve járta a szomszédos településeket és idősebb kollégáitól tanulta meg a mesterség „világi” részét, hiszen elvárták, hogy énekes búcsúztatókat is készítsen a temetési alkalmakra. Megfigyelte, majd lemásolta az akkor már a nyilvános szolgálattól eltiltott kántortanítók repertoárját, és egy idő után képes volt arra is, hogy „énekmondóként” saját alkotásokat írjon. Nem volt elég az a juttatás, amit az egyházközségektől kapott, és Szentegyházán kényszerült hétköznapokon munkát vállalni, de akkor is teljesítette énekvezéri feladatait, ha a vasárnap péntekre esett. A létezett szocializmus idején ez gyakran megesett. A „racionalizálás” mellett ennek a gyakorlatnak az volt a célja, hogy még inkább bomlasszák a falusi közösségeket és ellehetetlenítsék a vallásgyakorlást. A kántor úr azonban ellenállt a pártitkári, a rendőrségi és a titkosszolgálati zaklatásoknak, fekete öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben mindig ott volt a pap mellett a temetéseken, esketéseken, keresztelőkön, vasár- és ünnepnapokon egyaránt. A hatvanöt esztendő során öt lelkészt szolgált. Amikor 2018 szeptemberében Barabás Áron tiszteletes nyugalomba vonult, ő is elhatározta, hogy végérvényesen abbahagyja. Nem azért, mert egészségi vagy fizikai állapota nem teszi lehetővé, hogy a feladatot ellássa, hanem abból a megfontolásból, hogy vegye majd át másvalaki a kántori teendőket. Egy év múltán Lurcz Zsolt tiszteletes személyében most új pap érkezett a két gyülekezet élére, ám még nem sikerült kántort választaniuk. Az állás betöltésre vár. Amikor lehetséges, a Homoródszentmártonban élő, de Székelyudvarhelyen dolgozó László Árpádot hívják helyettesíteni, hogy ne legyen „száraz” az ünnep. A közbirtokosság gyűlésterme zsúfolásig volt szombaton este. A filmvetítés után a homo­ród­szentmártoni Vox Cordis rövid előadása következett, majd a szervezők – szerény vendéglátás mellett – lehetőséget biztosítottak arra, hogy a jelenlévők szóba álljanak egymással, hogy felelevenítsék régi élményeiket, amelyek a két falu múltjához és ahhoz a hatvanöt évhez kötődnek, amely során Vass kántor úr őket szolgálta, velük élt, dolgozott, ünnepelt és segített a végtisztesség-tevésben, örömben-bánatban egyaránt. Ez a dokumentumfilm – hasonlóan a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által gyártott produkciókhoz – illeszkedik ahhoz a vállalt szerephez, amellyel törekednek menteni és felmutatni az eltűnőben levő értékeket. A temetésekhez kapcsolódó hagyományok mellett immár sikerült több népi mesterség alapfogásait is dokumentálniuk Udvarhelyszéken. Időnként azonban kilépnek a szűkebben értelmezett régióból, Csíkban, Gyer­gyóban, de még Gyimesben is készítettek filmeket az elmúlt években. A Homoródmenti énekeskönyv című produkció másik nagy érdeme, hogy kultúrantropológiai hozzáállással dokumentál, nem kommentál, nem stilizál, emellett pedig drónfelvételekkel mutatja be a két település egyedi építészeti értékeit, amelyek megvannak, és kellő hozzáállással meg is maradhatnak.

Simó Márton