Ki vagyok én? – teszi fel a kérdést legújabb könyvében Beder Tibor tanár, s a választ a kötet lapjain fogalmazza meg nemcsak önmaga, hanem gyermekei, unokái, s nem utolsósorban a szélesebb olvasóközönség számára. Sarány István könyvismertetője. Három gyermek, kilenc unoka és egy dédunoka – ennyi is bőven elegendő lenne mérlegként arra, hogy az embert öregségére büszkeség töltse el, emelt fejjel mondhassa: nem élt hiába. Beder Tibor nyugalmazott tanár a jelek szerint büszke népes családjára, ugyanis feleségének, lányainak, vejeinek, unokáinak és dédunokáinak ajánlja legújabb kötetét. De nem csupán nekik szánja, ugyanis, mint az előszóban írja: „ahogy egyre jobban belemélyültem múltam feltárásába, rájöttem, hogy életem során igen sok emberrel hozott össze a sors, és ennél fogva ők is részeseivé váltak történetemnek. Ezért hát úgy kell írjak, hogy ne csak a családom, hanem mások is haszonnal forgathassák a könyvet”. Ez a szerzői szándék maradéktalanul megvalósult. Beder Tibor elsőként gyermekkori emlékeit jegyezte le, elkalauzolva az olvasót a székelyföldi átlagember számára ismeretlen világba: Naszód környékére, az ugyancsak határvédő – de román – közösség körébe. A Radnai-havasok lábánál, a Gyersza-patak völgyében fekvő román faluban, Gyerszán látta meg a napvilágot, ugyanis az első román világban édesapját ide helyezték tanítónak. A színromán falucska három – a román, a szász és a magyar – kultúra találkozási vonalán fekszik, mára azonban eltűntek a szászok, s a magyarok száma is alaposan megcsappant. A térség múltjának – s annak magyar vonatkozásai – felvázolásával azonban a szerző bebizonyította, hogy miért érezhetjük mi is magunkénak azt a vidéket, miért vagyunk ott is ugyanúgy otthon, mint idehaza. Gyermekkora első éveit édesanyja önéletírásának bő idézésével mutatja be: a mívesen megfogalmazott szövegből kiderül, hogy miként vetődött Háromszéktől oly távol a család, hogyan illeszkedett be a magyar tanítóné a román falusi környezetbe, hogyan fogadta a közösség a magyar tanítót, ízesen ecsetelve az életkörülményeket, azok alakulását a két értelmiségi megjelenését és példamutatását követően. S képet kapunk arról is, hogy miként, hogyan éltek a falusi, kisvárosi tanítók, papok, hivatalnokok, kereskedők… Aztán jött az újabb impériumváltás, következett a kicsi magyar világ, amit szintén Naszód környékén élt meg a tanítócsalád, a különbség csak annyi volt, hogy most nem a román, hanem a magyar felettesek packázásait kellett elviselni. A falu emberének tisztelete azonban megmaradt. Aztán véget ért a négyéves korszak, következett a menekülés, az otthontalanság és a bizonytalanság időszaka. Erről is az anya beszámolójából értesülhetünk. A Radnai-havasok lábától a Szatmári-síkságra, Fehérgyarmatra került az anya és Tibor gyermeke, a tanító apa katonai szolgálatát töltötte. Két évet töltöttek a kurucok földjén, nélkülözések, megaláztatások közepette, de megtapasztalhatták az emberi szolidaritás szép példáit is. Végül kapták a hírt az apától, hogy szabadult, s otthon, Háromszéken álláshoz is jutott. Lévén, hogy a vasúthoz közel laktak, a gőzmozdonyfüst a kis Tibornak mindig Fehérgyarmatot idézi fel. A család a háromszéki Komollón egyesült újra, itt teltek a kis Tibor felhőtlen gyermekévei, majd az apát Uzonba helyezték tanítónak. Itt négy évig lakott folyamatosan, majd szentgyörgyi Székely Mikó-s diákként, később kolozsvári egyetemistaként csak vakációkban látogatott haza. Öt év múlva a család újabb állomáshelyre, Lisznyóba költözött, majd öt év múltán Kökösön állapodtak meg. A szerző ifjúkora az osztályharcos ötvenes években telt: a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium még őrzött és átadott tanítványainak valamit régi szellemiségéből, noha az új idők új szele itt is éreztette hatását. A falusi értelmiségieknek a tanításon kívül a „kultúrmunka” és a szövetkezetesítés is osztályrészül jutott, s nagyon könnyen rá lehetett sütni bárkire az „osztályellenség” billogát. Az egyetemi évek Kolozsvár nyitott légkörében teltek, mégsem múltak el felhőtlenül, beárnyékolta a magyarországi 1956-os eseményeket és az erdélyi szolidaritás-megnyilvánulásokat követő megtorláshullám. Diplomaszerzés után a szerzőnek is apjáéhoz hasonló pedagógussors jutott, gyakori költözködéssel: Nagy­ajta, Köpec, Illyefalva, Korond voltak a rövid, de emlékezetes állomások: három évet földrajztanárként, egy évet aligazgatóként és hat évet iskolaigazgatóként dolgozott. Végül 1969 őszén Csíkszeredában kapott állást. Időközben megnősült, majd sorra született meg a három lány… Csíkszeredában újabb idő­szak következett: a pionírháznál, ezt követően a városi pionírtanács elnökeként, majd a megyei pionírtanács módszertani és turisztikai felelőseként tevékenykedett 1984 nyaráig. Ebben az időszakban terebélyesítette mozgalommá a természetjárást: nemcsak a gyermekek körében váltak népszerűvé az általa szervezett honismereti barangolások, hanem a felnőttek számára is heti rendszerességgel gyalogtúrákat szervezett Csíkszereda szűkebb és tágabb környékén – mígnem ki nem vívta a megyei pártvezetők rosszallását. A kötetben tág teret szentel az általa szervezett természetjáró találkozóknak, bőven idézve a korabeli sajtóból: az általa jegyzett túraismertetők mellett a résztvevők élménybeszámolói olvashatók. A felnőttek körében a Jöjjön velünk! mozgalom vált népszerűvé, a mozgalom címévé vált felhívás 1979. január 26-án jelent meg a Hargita napilapban, s fennállásának közel kilenc éve alatt a résztvevők – szám szerint 13 279-en – összesen 11 239 kilométert gyalogoltak. 1987-ben a hatalom ezt a mozgalmat is megszüntette… Időközben a szerző nagy vállalkozásba kezdett: 1982-ben már arra készült, hogy gyalogosan nekivág Törökországnak, felkeresni a bujdosó fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és társai által látogatott helyeket, és végül eljusson Macarköybe, abba a kis faluba, amelynek lakói mindmáig magyarnak vallják magukat. Zágonból indult el, végigszelve Felső-Háromszék, Moldva és Dobrudzsa tájait, majd léptei Bulgária, Trákia és Kis-Ázsia tájain vitték célja felé nyolc évvel később, 1990-ben, 25 napi gyaloglás után érve célba. Törökországban nemcsak barátokra, hanem testvérekre talált, az akkor létrejött kapcsolat emberről emberre, közösségről közösségre terebélyesedett, biztatására és értő kalauzolásával sokan keresték fel az elmúlt két, két és fél évtizedben Törökország magyar vonatkozású helyeit. Az 1989-es fordulat gyökeres fordulatot hozott Beder Tibor életében is: nagyon érzékletesen írja le a forró napok történéseit, többek között azt, hogy miként választották meg Hargita megye főtanfelügyelőjévé 1990 januárjában. A vezetői székben eltöltött időszak nem volt szokványos, nem volt eseménytelen: az ő vezényletével, támogatásával zajlott a magyar nyelvű oktatás és az azt biztosító önálló intézményrendszer megszervezése; ekkor zajlottak a marosvásárhelyi események; ebben az időszakban fogalmazták meg a hírhedt Har–Kov-jelentést; ekkor adnak nevet oktatási intézményeinknek, nemegyszer politikai vitát gerjesztve. De ekkor születtek a moldvai csángó-magyarok magyar anyanyelvi oktatását szolgáló kezdeményezések. Beder Tibor közben a civil szerveződések világába is belevetette magát, hogy amit hivatali úton nem lehet megvalósítani, azt megtegye civilként. Így hozta létre több barátjával, hasonló gondolkodású közéleti emberrel együtt a Julianus Alapítványt, hogy megvalósítsa azt, amit Dsida Jenő így fogalmazott meg: „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart.” Az alapítvány az évek hosszú során át felkutatta, biztatta, további munkára serkentette azokat az embereket, akik a szórványban élők magyarságukban való megtartásáért fáradoztak napi munkájuk vagy civilként végzett tevékenységük során, évente elismerésben részesítve az alapítvány kuratóriuma által arra érdemesítetteket. Ugyanakkor gyermektalálkozókat szerveztek, szórványban élő magyar gyermekek magyarországi táboroztatását támogatták, tehetséges gyermekek továbbtanulását segítették, Lármafa-találkozókat szerveztek. A kötet felsorolja valamennyi Julianus-díj birtokosának nevét és díjazásának rövid indoklását. Másik civil kezdeményezés, amely Beder Tibor szorgalmazására és tevékeny hozzájárulása révén jött létre, a Magyarok Székelyföldi Társasága volt, amely törökországi Mikes-zarándoklatokat szervezett, törökországi magyar emlékeket jelölt meg székely kapuval, kopjafával. A szerző beszámol két amerikai útjáról és azok tanulságairól, majd összefoglalja mindazt, amit úgy érez, hogy lányainak, unokáinak, dédunokáinak tudniuk kell családjukról, felmenőikről. A zárófejezet a Nyugdíjaskor és büszkeség címet viseli. Itt veszi számba az idők során kapott elismeréseket, díjakat, közéleti, művelődési egyesületi szervezetekben betöltött szerepét és eddig megjelent köteteinek szinopszisát közli. „Legyünk büszkék magunkra, olyanformán, ahogyan én tettem” – biztatja olvasóit, ugyanakkor feltéve a költőinek szánt kérdést, hogy mire legyen büszke egy hetvenes éveit taposó ember: „Legyünk büszkék korunkra, arra, hogy még a magunk értékeinek birtokában vagyunk.” Mint írja: „a korára büszke ember legyen még arra is képes, hogy rövid távú célokat tűzzön ki maga elé”. A végén választ kapunk a Beder Tibor kötete címéül írt kérdésre, megtudjuk, hogy a szerző beteljesült, büszke ember.