kevés felhő
borús égbolt
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Baseballsapka és terepnadrág
Emlékszem arra, hogy kamaszkorom felső határán, úgy tizenöt-tizenhat éves korom táján „jött be” divatba a téglával koptatott farmer és a khakiing együttese. Nem tudom, mások ezt hogyan oldották meg, de én addig nyűgöltem odahaza a szüleimnél, míg kiegészítették az agyonkuporgatott zsebpénzemet annyival, hogy hozattam magamnak egy igazi farmert Magyarból. Nagy kincs volt az „oridzsinál”! Ha jól emlékszem, ezer lej körül kóstált az ára, ami akkortájt bőven több volt egy dolgozó félhavi fizetésénél, hiszen hamarosan én is 1620 lejjel kezdtem a munkavállalói karrieremet. Aztán elértem a kétezret, de az olyan időszak volt, amikor alig lehetett normális árut kapni a boltokban, úgyhogy a rendszerváltást némi készpénz felhalmozásával értem meg, ami gyorsan semmivé foszlott tíz nap alatt az első turistautam idején, amikor kijutottam Pestre és át Budára. Szóval, azzal a bizonyos Lee márkájú gatyával alaposan megjártam, mert hiába erőltettem, nem jött rám, úgyhogy cserélnem kellett egy Brooklynra, ami Temesvárról „hozódott”. Az első mosás után csúnya lilásra kopott ugyan, de előtte egy hónapig abban az illúzióban éltem, hogy a korhoz és annak hangulatához illő a szerkóm. Hogy trendi. Az inget egy pár évvel idősebb ismerősöm „intézte”, aki épp sorkatonai szolgálatát töltötte, és egy százasért – némi konyakok vagy pálinkák fejében – valahogy meg tudta oldani, hogy az alakulat raktárkészletéből kivonjon egy darab kincstári darabot. A bolti normál-ingeket egyébként akkortájt ötven lejért már meg lehetett venni… Aztán ez a dili is lejárt. Jött a kordbársony, ez még tetszett, de a kővel mosott farmerek már kevésbé érintettek meg. Addigra – úgy éreztem – felnőtté váltam, és egy konzervatívabb öltözködési stílust alakítottam ki magamnak. Vannak olyan ruhadarabjaim, amelyek évek óta sikeresen dacolnak a divatokkal. Ilyenformán viselhették kedvenc ruhadarabjaikat az elődeim is. Apámat három öltöny kiszolgálta. Hogy a nagyapáim hány harisnyát nyűttek el életük során, azt nem tudom, de általában kettő volt nekik egyszerre – egy-egy ünneplő, meg egy-egy hétköznapi –, ujjasuk, egy-két zakójuk nyárra, vagy különböző alkalmakhoz, amikor fénykép is készült, s rövid bundájuk, legalábbis anyai nagyapámnak, Mózsi tatának az volt, mert megmaradt, s néha felveszem, ha olyan az időjárás. Bakancs, csizma és kalap vagy kucsma terén sem dúskáltak fölösleges holmikban. Klasszikusan, egyszerűen és szépen öltözködtek. Tudták, hogy mi a jó, hogy mi a szép. És azt is tudták, hogy hová tartoznak… Ha kívülálló látta meg őket, az is tisztában volt azzal, hogy kiféle-miféle emberek ők, és honnan valók. Mostanában nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi készteti falusfeleimet meg másokat, sok idősebb és fiatalabb ismerőst a környéken, hogy vásári, csicsás „bézbólsapkát” csapjanak a fejükre. Ott lógnak ezek a „tökfedők” a piacok standjain. Nyilván. Kínálják magukat. Időnként cégek is osztogatják, csak úgy… A terepnadrág – hol ilyen, hol olyan foltokkal tarkítva – divatja pedig megmagyarázhatatlan. Túrják. Adják. Teszik-veszik. Hozzák Németből. Svédből. Úgyhogy ilyenformán azt sem tudom, hogy kicsodák ők? Katonaszökevények? Bevásárlóközpontokból „idecsavargott” fogyasztók? Vagy ez a mai székely ember archetípusa? Ilyenné nemesedett Európában? Bizonyára hasznos a tereptarka cucc, ha kilépnek a forrásvidék hagyományos, ám elvadult tájaira, ahol álcázhatják magukat, hogy a medvék meg ne lássák az életterüket zavaró tulajdonosokat. De azért ünnepi alkalmak, találkozások alkalmával, presbitériumi gyűléseken, amikor maradandó fotográfiák készülnek, olyankor jobb lenne a fehér ing, a lájbi, a sötét színű pantalló. Hadd tudják az utánunk jövők, hogy milyenek voltunk. Hogy megőriztünk még egyet és mást a régiek ízlése szerény, de makulátlan és őszinte világából.
Simó Márton
.jpg)
