(Nem idegen tőled ez a lóugrás-logikával építkező képalkotás kap(kod)ás fűhöz-fához ide-oda a felvillantott aztán újra elejtett fényévnyi távolságra eső reminiszcenciák biztos közelítés valami nem-ismerten-is-ismerős felé ami otthontalanul is otthonos „… is… is… is…” – ahogyan szoktátok mondani –) Igen ez voltál mindég beteges gyermekkorod falusi kanapé-ágya felemelt feltámasztott fedelének visszáján az átlósan végigvonuló görbén tekergő piros ceruzavonal amely „végiglátogatja” natúr-mintázat-ábráit a sebtében meggyalult deszkának hogy mit mutatnak azok és hogy mindenikük más-más jelentés kaland És hogy lázas gyermek-képzeleted ez út követésébe oly sokszor beleveszett Mint ahogy később felnőtt fejjel álmod tekervényes labirintusában utat tévesztvén felriadtál és aztán éberen is alig sikerült szinte kilátástalan erőfeszítésedbe került annak a felidézése hogy hol milyen városban utcában van a házad a lakásod pedig a fákat valamikor te ültetted (te is!) amelyek sötéten ott strázsálták fura álmodat az ablak előtt Mint néhai öreg barátod bátyád apád kirándulótársad a József Attila születési évében világra jött T. aki mikor már testi ereje oly mértékben elhagyta hogy egy-egy kiadós túrára már csak GONDOLATBAN szánta el magát a kiismerhetetlen Lucs lápos rengetegjeiben bolyogván egy alkalommal ÍGY TÉVEDE EL! pedig nem volt szokása de most az egyszer megtörtént a dolog hiába na az évek! és várták és nem jött elő három napig utána se és akkor felmentő expedíciót terveztél a felkutatására és amikor megfogtad aszú faágnál szárazabb remegő kezét csak akkor szólt hogy most már induljunk hazafelé és nem mondhattad hogy nincs „haza” mert közben az „övéi” eladták a házát a garzonlakást a kétemeletes panelházban a földszinten a nyugdíjasokkal vis-à-vis Amit jól tudhatott maga is Mégis „hazafelé jövet” mind mondta a magáét hálálkodott hiába próbáltad elhessegetni elterelni a szót „Sose hittem volna hogy a helyes útra te vezetsz te az idegen outsider akinek én tanítottam meg hogy hol van a Lenfőd-alja… a Nagyhágó pusztája szélén az öles szálfa… abból a hajdani kézbe simuló bükkfa-husángból nőtt óriássá amelyet egy alkalommal – bár adta magát – nem vágtunk ki botnak… s mint látod: utána se… a Korpás-oldala a Vendelné kútjával amelynek elfolyó patakába beleültettük a tűző júliusi napon a hátizsákban felforrt szörtyögő sörösüvegeket és félóra alatt amíg megebédeltünk visszavarázsolta olyan itallá hogy bepárásodott tőle az üveg… és hogy a „láncos bükkfát” az Ilosszában közben kivágták amely alá letelepedénk és L. bácsi mind mondta hogy nem jó hely ez itt menjük át amoda és még útban voltunk amikor még ki se hűlt helyünkre reccsenéssel majd nagyot puffanva lezúdult – bár szél se rezdült – egy jókora mázsás súlyú faág… hol a Nagy Imre almafája amelyet mára már az erdő teljesen bekebelezett és törzsét ágait beborította a rénzuzmó és – mit tehetett mást? – felcsapott a fenyők és pár bükk társaságában vadalmafának… amely alatt annak idején megtörtént a tragédia hogy a medve a vemhes tehénből kiszakította a borjat… és hogy honnan ágazik ki merre vezet a Kuna Bori útja a megesett zsögödi szépleányé aki ide jött ki megszülni magzatát és hogy – nem lévén senki segítség – ez a sűrűbe vesző erdei út lett mindkettőjük – anya és gyermeke – számára az utolsó út… egyedüli… saját… (látjátok milyen egyszerű becsületes – és egyszersmind tragikus – módja annak hogy valakiről utat nevezzenek el…) és hogy a Bilibók-puszta igazándiból nem Bilibók-puszta hanem a Bálint Demeteré…” Mindevvel csak azt akartam mondani üzenni odaátra neked öreg barátom bátyám apám hogy köszönöm jól vagyok… A cikk a Hargita Népe április 13-i számában jelent meg.