Keményfalva is időközben tovább öregedett, változott, csökkent és cserélődött a magyar lakossága. A demográfiai fénykor a 20. század elejére-közepére tehető, amikor elérte, sőt meghaladta a népesség a 450 főt. A csökkenés a kollektivizálás, illetve az ipar elszívó hatásának a következménye volt 1945 után. 1992-ben 227, 2011-ben 223 lelket számláltak, ez a számadat ma is ugyanennyi, akik közül 209 vallja magyarnak magát. Az óvodások száma 12, 15 elemista és 10 felső tagozatra járó gyermeket regisztráltak az új tanév kezdésekor. Egy éve nyugdíjba vonult az abásfalvi lelkész, azóta Kénosról látják el az itteni híveket. A beszolgáló pap, Andorkó Attila tiszteletes mintegy 50 főre becsüli a gyakorló unitáriusok számát, bár a valós adat magasabb, hiszen bizonyos alkalmakkor a cigányok is – akik száma igen szerényen mutatkozik a parókia hivatalos irataiban – igénylik az egyház szolgáltatásait, keresztelő és temetés alkalmával kifizetik a kért összegeket, de az egyházfenntartás folyamatában aktív életük során anyagilag vagy közösségi munkával nem vállalnak feladatot. Ha későre – talán egy-két év múlva – ide is megérkezik a műút, ám Keményfalva akkor is zárvány marad egyelőre. De mi lesz, ha egyszer majd továbbviszik, és megnyílik az Ilona-völgye felé a közlekedés? Vajon mi érkezik ide? És a helyiek miféle új kilátások iránt fordulnak rá az országos utakra? Abásfalva – kicsit más és másképp szép Még mindig. Így ír Abásfalváról a szomszédban lakó Gyöngyössy János: „A falu központjába vezető főút két oldalán a település arculatát meghatározó, jellegzetes, kőből épült, többnyire fehérre vagy világoskékre meszelt, zárt udvarú házak, kőkerítések és kisebb-nagyobb kőkapuk láthatók, különböző kivitelezésben. A részleteiben fennmaradt, korábbi, 18–19. századi állapotokat őrző hagyományos utcakép Abásfalva egyik fő turisztikai vonzereje. A Szászok utcáján a templom közelébe érve, egy 1872-ben épült ház homlokzatán a következő örök érvényű felirat olvasható: »Nem a ház tart meg magában, hanem Isten őriz abban. Ember tehát imádkozzál, hogy Isten legyen házadnál.«” A feljegyzésekben 1566-ban felbukkanó Abásfalvát a 19. századi utazók, Jánosfalvi Sándor István és Orbán Balázs is jómódú településként írják le. Bár nem volt itt kimondottan termékeny a föld soha, a helyiek jövedelmüket mészkő kitermelésével és égetésével, ács- és kőművesmunkával, illetve gyümölcstermesztéssel és annak értékesítésével egészítették ki. Természeten jelentős szarvasmarha- és juhállomány tartozott mindig az itteni gazdaságokhoz. Javarészt ma is ez a két haszonállat tartása jelenti a fő jövedelemforrást. Népessége a 20. század elejéig növekedő tendenciájú volt, sok kaput itt is a szocialista gazdaságátalakítás csukott be tartósan; 1850-ben 327, 1900-ban 491, 1910-ben 486, 1941-ben ugyancsak 486 lakosa volt, amely lélekszám 1956-ra 496-ra ugyan duzzadt, amely pillanattól aztán folyamatosan csökkenő: 1977-ben 434, 1992-ben 386 lelket számolnak, amely mutató aztán az ezredfordulóra 262 főre csökkent. Ekkor jegyzik fel – nem hivatalosan, hanem a helyet ismerő lelkülettel, hogy fokozatosan megtörténik a „lakosságcsere”, és a magyar többség megszűnik Abásfalván –, s ebből 124 székely-magyar, 138 magyar-cigány. A 2011-es népszámláláskor 375 főt írnak össze, amelyből hivatalosan 362 vallja magát székely-magyarnak. Ez megint „kincstári” adat, amelyet kérdezőbiztosok regisztráltak önbevallás és a népszámlálási előírás mentén, de a valóság most is teljesen más. Jelenleg – a polgármesteri hivatal közlése nyomán – 375 lakosa van Abásfalvának, akik közül 70 unitárius. A székely-magyarok lélekszáma is nagyjából ugyanennyi – akárcsak Keményfalva esetében, mindannyian egyházfenntartók. Ma származását tekintve egyötöd részt magyar és négyötöd részt cigány származású a falu, viszont mindenki magyar anyanyelvű. Hivatalosan csak 13 személy vallja nem magyar etnikumúnak magát. Fontos megjegyezni, hogy az utóbbi években neoprotestáns egyházak is sikerrel folytattak itt missziós tevékenységet, amely végül azt eredményezheti, hogy egy idő múltán majd megmutatkozik a felekezetileg most láthatatlan népességhányad. Kétségtelen, hogy településkép-védelmi szempontból igen fontos cselekedetnek számít, hogy az abásfalvi születésű László János mérnök-nagyvállalkozó megvásárolt az Alszeg utcában kilenc hagyományos parasztházat, amelyeket szakszerűen felújíttatott és idegenforgalmi célokra hasznosít. Számos vállalati tréninget, képzést és kulturális programot bonyolítanak le ezekben az ingatlanokban. Itt található az a ház is, amelyben id. László Gyula kőhalmi kántortanító, később tanfelügyelő, illetve muzeológus, a közismert művészettörténész-régész-képzőművész, a kettős honfoglalás elméletét kidolgozó László Gyula édesapja született. A mostani tulajdonos élénken ápolja a László-ősök emlékét, kilátásba helyezte egy emlékszoba létrehozását is. A helyi Ilona-völgye Közbirtokosság tartja karban az egyházi tulajdonú kultúrotthont, illetve a székházát, amely ugyancsak az unitárius gyülekezeté, valamint a Dávid Ferenc Szeretetotthont, amelyet a hívek az amerikai testvértelepülés, Bedford (USA, MA) unitáriusai segítségével újítottak fel. A közelmúltban négy hagyományos portát vásároltak, ahol tájházat és ifjúsági foglalkoztató központot kívánnak létrehozni az Abásfalváért Kulturális Egyesület segítségével. Az utóbb három évben a civilek számos értékvédő és értéktudatosító programot tartottak, élő testvértelepülési kapcsolatot működtetnek Uszóddal (Bács-Kiskun megye). Folyamatosan pályáznak, hogy minél sokoldalúbb kulturális rendezvényekkel fogják össze a helyi érdeklődőket és az elszármazottakat. Az idei falunapokon bemutatták az említett ingatlanok közül a tájháznak szánt épület felújítási látványtervét, amelyet a szintén helyi kötődéssel is rendelkező Márton Ildikó építész készített. El szokták különböző fórumokon mondani, hogy Abásfalva akár Udvarhelyszék Torockója lehetett volna. Még ma is lehetne, hogyha helyi, önkormányzati és megyei szinten határozottan jelentkezne a konzerválási és restaurálási, a formamegőrzési szándék. Elsősorban a lakókat kell meggyőzni itt is, hogy a hagyományoshoz való ragaszkodással saját és elődeik értékrendjéhez való ragaszkodásukat fejezik ki. A hely szelleme – még akkor is, ha változott a lakosság összetétele és esztétikai rálátása, igénye és kifejezett igénytelensége – csakis e vektorok egyesítésével őrizhető meg. Igaz ugyan, hogy Abásfalván nem tudni, hogy a farok csóválja-e a kutyát, vagy fordítva. Sőt azt sem, hogy mi az a bizonyos farok, s melyik a kutya. Viszont tény, hogy a most bejárt négy településen itt a legkarakteresebb a népi építészeti örökség. És nyilvánvaló, hogy itt van a legnagyobb veszélyben. „Viszont az lenne célszerű – mondta Lőrincz Ildikó művészettörténész, civil aktivista, aki családjával együtt öt éve telepedett le Abásfalván, szintén személyes kötődés szövődményeként, tehát nem távolról osztja az észt –, hogy a két szomszédos falut, Abásfalvát és Keményfalvát, hiszen mindkettő nagyon jellegzetes, együtt kell konzerválni egy nagyobb projekt keretében.” Közös és helyi érdek, hogy a jó irányú kezdeményezések kapjanak hangsúlyt, és maradjon abba a rosszul értelmezett modernizálási szándék. Akár gazdaságélénkítő szerepe is lehetne, idegenforgalmi mindenképp, s több mint bizonyos, hogy visszahatna Gyepes és Remete településképére, és értelemszerűen Homoródszentmárton többi hasonlóan értékes vagy már elpusztított, illetve a végelmúlás határán lévő építészeti kincseire is ráirányíthatná a figyelmet.

Simó Márton

Abásfalva. Utcakép Abásfalva. Egy kisfalu látványa a távolból Homoródkeményfalva. A bezárt Czímeres kocsma