Bogya Zoltán ultramaraton-futó tart előadássorozatot Csíkszereda számos iskolájában az általa tavaly augusztusban és szeptemberben megtett, 16 napon át tartó szakrális maratonról. Ma este 20 óra 15 perctől a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium bentlakásában a nagyközönség számára is nyilvános lesz az élménybeszámoló. A kolozsvári sportembert többek között arról az elszántságról kérdeztük, amely őt az ezer kilométeres, Csíksomlyótól Budapestig tartó Mária-út bejárására vezérelte. – Hogyan fogalmazódott meg Önben a zarándoklat gondolata? – Ennek elsősorban személyes okai vannak. A Mária út jelzéssel az erdőben találkoztam először, mivel terep-, táj- és hegyifutó vagyok, naponta szaladok az erdőben. Az első zarándoklatot 2013-ban Erőss Zsolt emlékére tettük meg. Innen indult, majd folytatódott a zarándoklatsorozat. A tavalyi szakrális maraton a legnagyobb lélegzetvételű túrám volt, annak is ugyanaz volt az indíttatása – Erőss Zsolt emlékére járom az utat. – Ön egy blogot is vezet, ahol nemrég az 58 éves születésnapjával kapcsolatban egy rövidebb bejegyzést tett közzé. Ebben azt írja, hogy az első 50 év után új időszámítás kezdődött az életében… – Úgy érzem, az első 50 évben felkészültem a második 50-re. Megtettem mindent, amit úgy gondoltam, meg kell tennem: dolgoztam, sportoltam, családot alapítottam, három gyermeket felneveltünk a feleségemmel. Valahogy akkor éreztem, hogy eljött az az idő, hogy olyan dolgokkal foglalkozzak, amelyek addig háttérbe szorultak. Most az lett a fontos, hogy a sportot életstílusként építsem be mindennapjaimba, a természethez és az emberekhez közel éljek. 15 éves koromban megtanultam sízni, majd 18 éves koromtól sportmászóként hegyet másztam, hat-hét éven keresztül, az országos bajnokságban. A 80-as években ugyanis nehéz volt kijutni Romániából, így az ország hegyeit és sziklafalait majdnem mind megmásztam. Ezt űztem tehát élsportként. Majd tájfutással foglalkoztam. A két fiam is élsportoló lett, mindketten hegyi- és tájfutók. Az újabb ötven évben hozott döntésekben nekik is nagy szerepük van. Ők húztak engem vissza a sportba, miközben valahol én sem akartam lemaradni mögöttük. – Volt Önnek korábban egy síbalesete. Mekkora hatással volt ez az életére? – Nem volt olyan nagy hatással rám. Igaz, hogy annak következményeként ma is sántítok. Viszont úgy látom magam, hogy amikor szaladok, akkor nem sántítok. De mindettől függetlenül elvégzem a feladataimat, és teljesítem azokat a kihívásokat, amelyek előttem állnak. Nyilván egy baleset után az ember sok mindent átértékel, annak is tudatában vagyok, hogy a világ mindig változtat rajtunk, ez így van rendjén. – Mi jár az ember fejében, amikor a természetben egyedül szalad? Milyen gondolatok foglalkoztatják Önt eközben? – Ez érdekes dolog. A mara­tonfutók, akik hosszú távokat szaladnak, mindig egyedül vannak. Egy akciónak a sikere attól függ, hogy az embernek mi van a fejében, milyen gondolatokat visz magával, és azokat hogyan éli meg. Én a mindennapokból azokat a dolgokat is magammal viszem, amelyeket valamikor rendeznem kell, de nincs rá időm. A hosszú futások ideje alatt ezek mind alakulnak. De ez csak az egyik része a dolognak, a másik az, hogy jelen kell lennem abban, amit csinálok. Ezt a kettősséget elég nehéz összeegyeztetni, de lehetséges. Tehát ott kell lennem, figyelnem kell arra, amit csinálok, hiszen egy dolog a parkban vagy a pályán szaladni, és teljesen más dolog az erdőben tenni ugyanezt, ahol tájékozódni kell, ahol a talaj állandóan változik. Tehát a folyamatos jelenlét és közben a világban is élni – amit a hétköznapok határoznak meg – nagy kihívás. Aki csinálja, az tudja csak elmondani, hogy mennyire nehéz. – Lelkileg mit jelent a Mária úton futni? Milyen többletet ad egy ilyen túra? – Alapvető érzés megtapasztalni azt, hogy az embernek feladata van és komolyan veszi azt. Ha ez működik, akkor minden segíti a teljesítményben. Akkor jön ugyanis a segítség, amikor és ahol szükség van rá. Gondolok itt arra, amikor az ember az erdőben egy adott pillanatban nem tudja, hogy merre menjen, mert sem út, sem térkép nem segít. Ilyenkor valami megszólal bennem, hogy „most menj kettőt jobbra, egyet balra, ez a helyes út”. Ezt megtapasztalni óriási élmény. Ez ad biztonságot, a tudatot, hogy az ember soha nincs egyedül. Isten jelenlétét így megtapasztalni, olyasmi, amit csak az úton lévő ember él át. – A mai és a holnapi előadások hogyan zajlanak majd? Mivel készült ezekre? – Az előadások alapvető célja megmutatni az embereknek, hogy lehet és kell. El kell indulni, és bárki el tud indulni, aki úgy dönt, hogy elindul. Az én kimondott és ki nem mondott célom is az, hogy minél több embert csábítsak arra, hogy olyan életstílust éljen, amilyent én is élek: jöjjön és járjon azon az úton. Az, hogy sétálva, szaladva vagy biciklizve teszi ezt, mindenkinek a saját döntése, ahogy az is, hogy milyen ritmusban. Ha egy kilométert egy fél óra alatt vagy három perc alatt tesz meg, mindenki maga döntheti el. A lényeg az, hogy tegye meg. Erre szeretnék ráerősíteni. Gyermekekkel fogok találkozni, ők sokkal nyitottabbak ezekre a dolgokra. Számunkra nagyon fontos, hogy kimenjenek a természetbe, mert sajnos beszorultak abban a világba, amiben az ujjuk le nem kerül a számítógép billentyűzetéről vagy az okostelefon képernyőjéről. Menjenek ki az erdőbe, és ott tapasztalják meg, hogy legalább olyan izgalmas az élet, mint a Facebook. – Mit tapasztalt a korábbi előadásokon? Milyen visszajelzéseket kapott? – Mindenfélét megtapasztaltam. Aki rá tud hangolódni arra, hogy mit akarok átadni, az elfogadja és élvezettel hallgatja. Aki nem, azzal kapcsolatban külön kihívás, hogy őt is valamilyen irányból közelebb hozzam. Egyébként az emberek elég nyitottak erre. Nyilván, aki ettől a témától távol áll, az el sem jön az előadásra. Az iskolában persze más a helyzet, hiszen a gyermekeknek eleve ott kell lenniük, de még nem tapasztaltam különösebb elutasítást a részükről. Márk Boglárka