borús égbolt
Az ünnepről úgy általában
Gyerekként nem mindig értettem, hogy mire jó az ünnep. Lehet túl puritán – és emellett azért csöppet szabadszellemű – neveltetést kaptam, de egyszerűen felfogni nem tudtam, hogy miért lenne különb az egyik nap a másiknál. Többnyire csak annyit érzékeltem a nagy ünnepekből, hogy nagy a nyüzsgés a házban. Felfokozott a hangulat, hogy jaj csak minden elkészüljön időben. A nagytakarítás és az ünnepi ebéd. Apropó ebéd: ezt már értettem.
Tudniillik, hogy ünnepkor mindig finomabbat eszünk, sőt ilyenkor esszük a legfinomabbakat és a legnagyobb adagokat is. Süteményből is ilyenkor került az asztalra a legtöbb. Igaz, mindezt akkor a legnagyobb természetességgel vettem tudomásul. No és mint a legtöbb gyerek, természetesen örültem neki, hogy jókat lehet enni. Meg annak is, hogy a nagy felhajtással járó előkészületek után végre meg lehetett pihenni, hátradőlhetett a család.
De attól még bennem volt a kisördög, hogy mégis mire jó ez a felhajtás. Úgy hároméves lehettem, amikor a szomszéd Eta néni megtanított egy mondókát. Természetesen autentikus nyikómenti tájszólásban, mert ha még nem említettem volna, mindez szülőfalumban, Tordátfalván történt. Hogy mikor, azt inkább ne firtassuk. Rég volt na! A mondóka a következőképpen hangzott: „Egyszer vót’ egy tót, a s…in’ vót’ egy fót’. Amikor a tót kacagott a s…in’ a fót’ hasadott”. Azóta sem felejtettem el. Ezzel még nem is lett volna nagy baj, de az egyik egyházi ünnepen – lehet, hogy nem is húsvét volt, hanem karácsony – szavalnom kellett volna egy alkalomhoz illő verset. Becsületszavamra, hogy tudtam is kívülről. Igen ám, de a falu népe lelkiismeretes volt, jó fél órával korábban megérkeztek az ünnepségre. Ha már ott voltak, gondoltam, ne unatkozzanak és előadtam nekik a frissen tanult mondókát. Óriási siker volt, a felnőttek mind nevettek. Ellenben arra már nem tudtak rávenni később, hogy a betanult alkalomhoz illő verset is elmondjam.
Azt hiszem, azóta felemás a viszonyom az ünnepekhez. Bevallom, egy kissé kritikus. Viszonylag hamar feltűnt ugyanis, hogy olykor-olykor szakadékszerű a különbség az ünnep külsőségei és a ténylegesen megélt ünnep között. Karácsonykor ugye a bevásárlási nagyüzem, az iszonyatos reklámdömping mérgezi az ünnepi hangulatot. Húsvétkor pedig az illatszeripar. Több hölgy ismerősöm panaszolta, hogy húsvét másodnapján ezerféle kölnit öntenek a férfiak a hajukba, hogy aztán alig tudják kimosni belőle az így kellemetlenné váló illatkoktélt.
A húsvét ráadásul nem éppen a férfiúi önmegtartóztatásról híres, már ha az alkohol tartalmú italok fogyasztásáról van szó.
– Próbálok úgy tenni, mintha itthon sem lennék – mondta egyik hölgy ismerősöm a minap, amikor ez eszébe jutott. Lássuk be: némi joggal. A hagyományos népszokások, mint amilyen a hajnalozások voltak a favakban sok helyen, teljesen kiüresedtek, már nem töltik be régi szerepüket. A napjainkat jellemző általános értékvesztés gyakran a legszebb szokásainkat sem kíméli. Akkor meg mégis miért van szükségünk ünnepekre?
Mert mindezek ellenére úgy tűnik, hogy kellenek nekünk az ünnepek. Különben belefásulnánk a hétköznapok taposómalmába, kiégnénk az egyhangú munkától, alkalmatlanokká válnánk a létezésre is. Másra is jó még az ünnep. Jó alkalom arra, hogy szembenézzünk önmagunkkal és legalább egy pillanatra elgondolkodjunk azon, hogy mit is jelent számunkra. Vajon nem vagyunk-e álszentek? Persze az önmarcangolást sem kell túlzásba vinni. Végső soron csak rajtunk múlik, hogy milyen tartalommal töltjük fel önmagunk számára az ünnepet. Az értékeinket ugyanis nem elég pusztán megőrizni, arra is szükségünk lenne, hogy újra tudjuk őket teremteni. Kellemes húsvéti ünnepeket mindenkinek!
Kiss Előd-Gergely
.jpg)
