szórványos felhőzet
erős felhőzet
Az ünnep méltósága
Szívszorító az, ahogyan ünnepelni tudunk. Megható a tömeg látványa, az, hogy ünneplőbe öltöznek az emberek, hogy derűsen, napi gondokat feledve részt vesznek a múltban a jelenünket és jövőnket meghatározó események, történések évfordulóján. Az 1848-as forradalom Európa-szerte a mai értelemben vett nemzetek születésének éve, 1848. március 15-e pedig a magyar nemzet születésnapja. Addig a pontig az identitás meghatározó eleme a rendi hovatartozás és a vallás volt, 1848 után fontosabb lett a nyelvi és kulturális kötődés – s annak részeként az egyházi hovatartozás –, mint a rendiség. Ekkor jöttek létre a kultúrnemzetek, az azonos nyelvet beszélők megkeresték múltjukban a közös elemeket, újrafelfedezték nemzeti mitológiájukat, s ha azt nem tudták felfedezni – a kor romantikus szellemében – újraírták azt. A rendi különbségek megszüntetésében pedig a francia forradalom hármas célkitűzése – a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas egysége – lett a követendő példa. Ne feledkezzünk meg arról az apróságról sem, hogy 1848-ban adta fel önként a székelység rendi kiváltságait, betagolódva az egységes magyar politikai nemzetbe. A kultúrnemzetek kialakulását a nemzetállamok megalakulása követte, így jött létre a német egység, így egyesültek az olasz államok, s a nagyok példáját követve a kis európai nemzetek is saját nemzetállamba akartak tömörülni. S a nemzetek, a nemzetállamok születésével együtt alkották meg nemzeti, állami szimbólumaikat.
Azóta 170 év telt el. Számunkra ebből a 170 évből 72 év magyar, 22 év román, újabb 4 év magyar és 72 év román nemzetállami keretek között telt. A két világháború között nem nézték jó szemmel a magyar ünnepet, a pártállami időszakban másféle ünnepek dívtak, s az 1989 decemberi fordulat óta eltelt 28 esztendőben próbáltuk újból megülni nemzetünk születésnapját, próbáltuk visszaszerezni szimbólumainkat, szabadon megélni magyarságunkat.
Ezt nem mindenki nézte jó szemmel, olyannyira nem, hogy az 1990-es marosvásárhelyi márciusi véres események kiváltó oka-ürügye éppen az első szabadnak hitt március 15. megünneplése volt. Azóta megéltünk zászlószámlálós korszakokat, s megéltünk olyan ünnepet is, amikor azt hittük, hogy mindenki számára elfogadottá vált az, hogy mi különbözünk környezetünktől, más nyelvet beszélünk, más a vallásunk, a kultúránk, másak az ünnepeink, s azokat önmagunkért, nem mások ellenében kívánjuk megélni, megülni. Ünnepeinket pedig mindig méltósággal, ünnepre hangolódva, ünnepi lélekkel tartottuk meg. Cserében mi is bizalmat előlegeztünk azoknak, akik mást és másként ünnepelnek. Azonban az utóbbi pár esztendőben újból azt kell tapasztalnunk, hogy idegen testnek, zavaró tényezőnek tekintenek bennünket, s a hatalmat gyakorlók ünnepi üzeneteinek dacára mást tapasztalunk a hétköznapokban – de akár az ünnepeken is: az ellenünk vívott küzdelem finomabb formákat öltött, az erőszakot felváltotta a demokrácia és a jogállamiság jegyében, demokratikus és jogállami eszközökkel folytatott, nagyon következetes és nagyon kitartó hercehurca. Ez pedig a jelek szerint felkészületlenül ért bennünket.
A nemzeti romantika ideje lejárt, így hát ideje volna, hogy mindannyian különbséget tegyünk mítoszok és történelmi tények, mese és valóság között. A mítosz is, a mese is a miénk, ismernünk és tisztelnünk kell, de helyén kell kezelni a dolgokat. Mi is, mások is. S akkor majd véget lehet vetni a nemzetállami hőzöngésnek. Ebben a szegény, sorsverte, fiatalsága által elhagyott országban, országrészben van helye mindenkinek.
De csak akkor, ha mindenki így gondolja és így érzi ezt.
Az ünnepek méltósága reményt ad arra, hogy ebben bízzak…
Sarány István
A cikk a Hargita Népe március 16-i számában jelent meg.
.jpg)
