Románia az in­teg­rált ok­tatást ré­sze­sí­ti előny­ben, azaz alapelv, hogy az enyhébb fo­gya­té­kos­ság­gal vagy „csak” sajátos ne­ve­lé­si igénnyel (SNI, bár a ro­mán rövidítés, a CES – sajnos – elterjedtebb) élő gyermekek az ún. normál oktatásba, azaz a közoktatásba tagozódjanak be. Ez már hangsúlyosan szerepelt a korábbi tanügyi törvényben, az új még inkább ráerősít. Jó tisztázni, hogy az iskolákban vannak fogyatékossági bizonylattal rendelkező gyermekek (pl. látási, hallási zavarok, akadályozottság a mozgásban, stb.), akiknek nincs SNI-s papírjuk, és vannak sajátos nevelési igényű tanulók, akik nem illeszkednek be egyik fogyatékossági kategóriába sem (pl. tanulászavar, ADHD, diszgráfia stb.). A megyei erőforrás- és nevelési tanácsadó központok bocsátják ki minden esetben a sajátos nevelési igényt megállapító bizonylatot azoknak a gyermekeknek, akiknek megkülönböztetett odafigyelésre, foglalkozásra, számonkérésre van szükségük az oktatási intézményekben a beilleszkedéshez, fejlődéshez. 

Nem választás kérdése

Az integrált oktatás lehetősége tulajdonképpen azt jelenti, hogy fogadják a valamilyen „mássággal” rendelkező gyermeket, jó esetben segítik a beilleszkedésben, tehát járhat a többiekkel együtt iskolába. Az inkluzív nevelés már egy magasabb szint, az, amikor maguk az intézmények is teljes mértékben alkalmasak a különböző speciális igénnyel érkező gyermekek fogadására, a pedagógusok és segítő szakemberek a gyermekek igényei­hez való alkalmazkodást, az ehhez hozzárendelt fejlesztést, az egyéni differenciált nevelést tekintik fő feladatuknak. Ettől még eléggé távol állunk, de maga az integráció – mint Dimén-Varga Tünde iskolai tanácsadó, pszichológus, gyer­mek-pszichoterapeuta fo­gal­maz – nem választás kérdése, tehát innen kell kiindulni. 

– Egyre több az SNI-s gyermek, lassan nem kü­lön­le­ges­ség­nek fog számítani, hanem sokkal általánosabb lesz. Minden emberi élet értékes, minden gyermeknek joga van ahhoz, hogy képességeinek meg­felelő szintű oktatásban és emberhez méltó bánásmódban legyen része. Mindenki jobban járna, ha megértenénk, hogy a sokszínűség érték, és elfogadásra nevelnénk már a családokban a gyermekeket. Jó lenne, ha mélyebben együtt tudnánk érezni az SNI-s gyermeket nevelő családokkal. Ehhez szempontváltásra van szükség, valamint annak megértésére, hogy az egészség, az épség nem választás kérdése, és nem feltétlenül állandó, egy balesetben például mi magunk vagy a gyermekünk is percek alatt fogyatékossá válhat. Vagy érdemes azt is átgondolni, lehet, hogy most hadakozunk az SNI-s gyermekek integrációja ellen, de mit tennénk, ha ilyen gyermek születne a családunkba?

– kérdezi a szakember. 

Jó példát is mutatunk

Autizmussal diagnosztizál­ták A. Mónikáék kisfiát, aki okos, viszont a szo­ci­ális kész­sé­gei különböznek a gye­rekek többségétől. Ma már ötö­di­kes, és eddig inkább csak pozitív tapasztalataik vannak a közoktatással. 

– Sok félelem volt bennünk a napközi után, hogy a fiunk hogyan szokja meg az iskolát, hogy fog beilleszkedni, fogja-e szeretni az új környezetet. De sosem ment szorongva, a tanítónő jól kezelte, a tanárok is. Amennyire féltünk, annál jobban sikerült eddig, és bízom benne, hogy a jövőben is így marad. Egyelőre szeret járni, és látom rajta, hogy próbál beilleszkedni, barátkozni, csak hát ő másképp kommunikál, mint a többség. De sokat változott, sokat fejlődött. Most az ötödik osztályban voltak nehézségeink, új osztályközösségben kell megtalálnia a helyét a fiamnak, de úgy tűnik, hogy elfogadják. Összességében elégedett vagyok a tanítással, fejlesztéssel, komolyan vették, veszik mindenhol

– meséli az édesanya.
György Bernadett tanítónő osztályában több SNI-s gyermek is van, többek között egy autizmus spektrumzavaros kis­lány is. 

– A szociális készségek hiánya valóban okozhat nehézséget, az osztályomban viszont a gyerekek már nagyon szépen tudják kezelni az adott esetben nem odaillő megnyilvánulásokat. Nyilván előállnak olyan helyzetek, amikor szükséges, hogy beavatkozzak. Vannak olyan órák, például a polgári nevelés, amikor fel tudjuk dolgozni a témát, beszélünk arról, hogy van, aki más, másképp látja a világot, másképp halad a tanulással

– mondja. A pe­da­gó­gus részéről ugyanakkor elég megterhelő a különböző tudászinten, más-más képes­sé­gek­kel rendelkező gyerme­kek­kel való foglalkozás. – Igyek­szem mindenkinek sze­mély­re szabottan előkészíteni a tananyagot, figyelembe veszem azokat a képességeket, készségeket, amiket szeretnék alakítani. Tehát szükséges, hogy én külön készüljek, és fo­lya­matosan diffe­ren­ci­ál­nom kell – magyarázza György Bernadett.
Hajnal Bernadette tanár, osz­tály­fő­nök arra hívja fel a fi­gyel­met, hogy nagyon sok esetben nem történik meg az első és legfontosabb lépés, amely a befogadással és szem­lé­let­vál­tással kezdődik, ebből adódik a legtöbb nehézség. 

– Tanárként továbbá figyelnem kell a tananyag csökkentésére és a követelmények átalakítására, valamint figyelembe kell vennem azt is, hogy a felkészülési idő hosszabb folyamat. Át kell alakulnia a gondolkodásnak, hogy mit és hogyan kérjek a diákoktól és milyen mértékben

– mondja.

Fejlesztő nélkül nehéz

Bár az SNI-s, fogyatékkal élő gyermekeknek joguk van az integrált oktatáshoz a jogszabályok szerint, gyakran éppen a tanügyi rendszer hiányosságai jelentik ennek a legfőbb akadályát – vélekedik Kelemen Zsuzsa fejlesztő tanár. 

– Jó kiindulópont lenne, ha a pedagógusok az adott gyermekről kapnának egy szakjellemzést. A fejlesztőpedagógusnak is hasznos lenne, mivel ennek alapján pontosabb tanácsokat tudna adni a kollégák számára. Ha a pedagógus tudja, hogy milyen típusú SNI-s tanuló lesz az osztályában, akkor jobban fel tudja készíteni a gyerekeket, hogy bizonyos esetekben hogyan járjanak el, hogyan segíthetnek neki. Fontos lenne egy szakszerű tájékoztató is, hogy milyen módszerekkel, eljárásokkal lehet az integrációt sikeressé tenni. Ennek hiánya legfőképp ott gond, ahol nincsen fejlesztőpe­da­gó­gus

– magyarázza. A sikeres integrációhoz elengedhetetlenül fontos, hogy minden integráló iskolában legyen fejlesztőpedagógus, hiszen ő az integráció egyik alapja, segítség a pedagógusoknak, a gyerekeknek és a szülőknek is egyaránt – húzza alá Kelemen Zsuzsa. Végül kiemeli azt is, hogy a beszokás, elfogadás után a tananyag a másik nagy nehézség, hiszen egy jól teljesítő SNI-s tanuló megbirkózik a tananyaggal, egy gyengébb képességű tanulónak adaptálva adják le a tananyagot, viszont a vizsgákon ugyanazt várják el tőle, bár számukra igényelhetők olyan könnyítések, mint a hosszabb idő a feladatokra, diktálás lehetősége stb. 

Nehézségek csomagban

Sokszor már ott akadályba ütközik a dolog, amikor egy sajátos nevelési igényű, valamilyen fogyatékkal élő gyermek bekerül az iskolai közösségbe, de a szülők nem jelzik, hogy valami gond lehet. 

– Van eset, amikor csak homályosan érzik, hogy valami nincs rendben, de nem tudják még megfogalmazni, kimondani. Gyakoribb, hogy a pedagógusnak jelez a szülő, de nem akarja, hogy az osztályban kiderüljön a gyermek mássága. Mindkét esetben nehezített az indulás, mert a másság természete szerint hamar nyilvánvaló lesz és a gyermekek, szülők, tanárok kérdezni fognak

– mondja Dimén-Varga Tünde iskolai tanácsadó. A szakember szerint pedagógusi oldalról nehézség a tapasztalatlansága, de sokkal problémásabb az, amikor a tanár elutasító, nyíltan vagy rejtett módon közli, hogy nem szeretne az osztályában SNI-s vagy problémás gyermeket. Ez utóbbi esetben szinte lehetetlen a sikeres integráció – húzza alá. Továbbá néha a pedagógus minden jó szándéka ellenére a tanulók részéről jön az elutasítás. – Ha ő tanárként érti a dolgát, az iskola légkörére az elfogadás jellemző, akkor ez az ellenállás leküzdhető. Nehezítettebb pálya a szülői közösség elutasítása, ők direkt módon tudják befolyásolni a gyermekeiket. Ilyenkor segít az őszinte beszélgetés, megismerés, de elképzelhető, hogy a pedagógusnak segítségre lesz szüksége, hogy a kommunikáció ne menjen át vádaskodásba, hibáztatásba – sorolja a nehézségeket a pszichológus.

Nem egy olyan esetről hallani, amikor a szülői közösség vehemensen ellenzi, hogy gyermekük osztályába SNI-s gyermek járjon, előfordul, hogy aláírásgyűjtésig is eljut a dolog, hogy távolítsák el a „más” tanulót. 

– A szülők viszonyulása gyakran félelemből fakad, nyilván csak jót akarnak a gyermekeiknek. Ahogy az SNI-s gyermek szülei is. Egymás jobb megismerésével lehet közeledés, de ehhez nyitottság kell mindkét fél részéről. Ha a pe­da­gógus attitűdje megfele­lő, ha tud jó gyakorlatokról beszámolni, azzal segítheti a szülői szorongások leépítését. De nincsenek illúzióim, ahol rosszindulat van és gyűlöletkeltés, ott nagyon nehéz bármit is tenni. Pedig, mint már említettem, a szülők sokat segíthetnek gyermekeiknek az elfogadásban, ezzel pedig olyan életkészségekkel vérteznék fel őket, amelynek hasznát vennék később is, akár a munkahelyükön, akár a családi életükben. Mindenkinek jobb elfogadó légkörben nevelkedni. Ha ma kiutáljuk azt a gyermeket, akinek nehezen megy a tanulás vagy a kommunikáció, senki sem lehet biztos abban, hogy nem ő lesz a következő célpont valami miatt. Egy közösség sohasem lehet homogén, mindannyian mások vagyunk valamiben. Ott, ahol a pedagógus képes differenciáltan dolgozni az SNI-s gyermekekkel, ott vélhetően a többi gyermek is személyre szabottabb bánásmódban részesül, ez minden gyermeknek jó

– részletezi a pszichológus. 
A legtöbb nehézséget a viselkedési problémák okozzák, Dimén-Varga Tünde szerint ennek feloldása másképp nem lehetséges, csak ha a szülő, pedagógus, iskolapszichológus együtt gondolkodik okokon, stratégiákon. Például sok autista vagy szenzoros gyermeknek gondot okoz az iskolai zaj, ettől feszültek lesznek, nekik segítene egy zajszűrő füldugó, de ennek használata még idegen felénk. Vagy ADHD-s gyerekeknél segítenének a matató tárgyak, ezek használata sem elfogadott sok helyen.

Amikor váltani kell

Vannak olyan esetek is, amikor mindenki úgy érzi, hogy már mindent megtettek, de mégis napi problémákat okoz az integráció. Dimén-Varga Tünde azt mondja, hogy amikor minden valós próbálkozás ellenére sem működik a dolog, amikor SNI-s gyermek vagy a többiek rosszul érzik magukat az osztályban, tartós szorongás lép fel, akkor váltani kell. Azt nem szabad hagyni, hogy bármelyik fél sérüljön. 

– Van az is, amikor a gyermeknek többnyire speciális fejlesztésre van szüksége, amit az iskola nem tud biztosítani, akkor jobb neki egy olyan intézmény, ahol személyre szabott bánásmódban részesül, egy kisebb létszámú osztályban, amit gyógypedagógus vezet, több szakember van és a fizikai körülmények is megfelelőbbek. Más kérdés, hogy környékünkön kevés ilyen van

– jegyzi meg. 
A tapasztalt iskolapszicho­ló­gus szerint igazán jól kevés helyen működik az integrá­ció Romániában, hogy az in­klúziót ne is említsük. 

– Még nagyon kísért a poszt­kom­munista múlt, amely a szegregációt támogatta, ezt a mentalitást nehéz megváltoztatni. Az integráció sok helyen csak papíron működik, például jó esetben van adaptált tanterve az iskolának minden SNI-s gyermekre, a valóságban azonban nem mindig alkalmazzák. A pedagógusok nem kapnak érdemi segítséget, a tanárképzésben, továbbképzé­sek­ben nem kap elegendő hang­súlyt az SNI-s tematika, ha mégis, inkább csak az elméletről esik szó. A nagy osztálylétszámok szintén nem kedveznek az integrációnak, főleg, ha több SNI-s gyerek kerül egy osztályba, akiknél viselkedésproblémák is fennállnak. Még mindig nincs elég fejlesztőpedagógus, iskolapszichológus, logopédus, a pedagógiai asszisztens fogalma pedig szinte ismeretlen, gyakran a fejlesztéshez szükséges eszközök, a megfelelő hely is hiányzik

– összegez Dimén-Varga Tünde.