borús égbolt
Az igazi
Főzőkályhán üstben készítette nagymamám a puliszkát. Keményre főzte, nem kavarta, csak a végén kanyarított egyet a masszán a 30-40 cm hosszú egyenes fabottal, ami akkori emlékeim szerint leginkább egy mini baseballütőhöz hasonlított. Úgy mondta, hogy a legfinomabb puliszka a durvábbra darált kukoricalisztből készül, többnyire ezt a románoktól cserélt gabonából őröltették – ma az üzletekben kapható alapanyag liszt finomságú –, amit aztán egy konyharuhára helyezett celofándarabra borított, azon kinyújtotta, közepét jól megszórta juhtúróval és feltekerte, akár a karácsonyi vagy húsvéti diós-mákos tekercset. Tálaláskor a tekercs alá csúsztatott cérnaszállal szeletelte a puliszkát. Olyan ízű túrós puliszkát, és úgy, ahogy akkor a nagymamám asztala mellett, azóta sem ettem, s megkockáztatom, az utánuk érkező generáció már nem is készíti ugyanazt, ha főz egyáltalán gáz vagy elektromos tűzhelyen, rozsdamentes inox edényben. Mert ma már egyre ritkábban kerül a családok asztalára ez az egytálétel, amit régen mézzel, lekvárral, tejjel, mocskostokánnyal és túróval is tálaltak a háziasszonyok. Egy helyen azonban még ma is őrzik a régi túros puliszka elkészítésének a módját, évente egyszer a Csángó Túrós Puliszka Fesztiválon, Hidegségben mindenki megkóstolhatja, akit érdekel az igazi, csípős juhtúróval, jó kukoricalisztből készült puliszka. A Gyimesek-völgyében pedig még mindig találni fakéregben érlelt juhtúrót is. Idén augusztus utolsó hétvégéjén lesz a fesztivál, amely tízéves jubileumi születésnapját ünnepli, ebből az alkalomból a szervezők egy 3500 kilós túrós puliszkát szeretnének elkészíteni, azt remélve, hogy ez a produkció a rekordok könyvébe is megér egy bejegyzést.
Pál Bíborka
.jpg)
.jpg)
