Hetven évet töltött május 2-án Lőrincz György Székelyudvarhelyen élő és tevékenykedő író, a szociográfiai irodalom jeles képviselője, számos novella, regény, publicisztikai kötet szerzője. Jelen írással születésnapja alkalmából lepte meg olvasóit, lapunk olvasóit. Abban a faluban mind egy álom bűvöletében haltak meg a férfiak. Az öregek azt beszélték, valaha napnyugat felé volt egy sziget. Gyönyörű sziget volt, amihez hasonló nem volt több a világon. Az istentől hatalmas, lankás, bőségesen termő földekkel volt megáldva, amelyet halban gazdag folyók szeltek keresztül-kasul. A folyókat nádasokkal övezett burjánzó, gazdag legelők övezték, amelyen csak úgy sokasodtak a nyulak, szarvasok. Városai egyedülállók voltak, arannyal fedett templomok, csipkézett tornyú házak fénylettek, a föld gyomra pedig tele volt mesésnél mesésebb kincsekkel. Arany- és ezüstbányáinak híre bejárta az egész világot. De ezen a szigeten nemcsak bővizű, lustán hömpölygő, nádasokkal övezett széles folyók voltak. Azt beszélték, a szigetet két oldalról – keletről és északról – hatalmas hegyek vették körül, a tiszta hegyi patakok csillámló, kéklő vizében csak úgy fénylettek cikáztak a márnák, pisztrángok, s ameddig a szem ellátott – mondták – hatalmas erdőségek borították mindenütt, amelyet nem tört meg más, csak suvadásos dombok, fehéren vagy szürkén magasló kősziklák, várak, kastélyok amelyeken esténként csillagok könyököltek, néha még a Hold is ellustálkodott, megpihent rajta, de az is lehet, hogy az arra járók csak a hegyek csúcsait vélték kősziklának, várnak, kastélynak, mert esténként amikor mindent beborított a szárnyas sötétség, honnan láthatták, hogy a kősziklák vagy a fenyők ágain lustálkodik vagy sziporkázik a Hold. Tény, hogy ez a sziget, miután valamilyen oknál fogva elveszett, egyre szépült. Az öregek emlékezete rubinttal, gyémánttal ékesítette. Mi gyerekek amikor ezeket a csodálatos meséket hallgattuk, teljesen észrevétlenné váltunk, még a lélegzetünket is visszafojtottuk, csak úgy lapultunk az ágyban, a takaró alatt, a kályha mellett a kicsi széken, hallgatóztunk és vártunk. Nyaranta alig vártuk, hogy eljöjjön a tél, napközben alig vártuk, hogy eljöjjön az este. Ilyenkor ha a hegyek felől belopakodott a sötétség, mert a sötétség mindig a hegyek felől osont be a faluba, télen hótalpon, nyáron bársonyos füveken – persze elfelejtettem mondani, hogy ez a falu egy hegyi falu volt –, a kertek kinyúltak egészen a fenyőkkel övezett kősziklákig, ahogy eljött az este, a férfiak olcsó cigarettára gyújtottak és kezdték: – Volt egyszer egy sziget… Azon a szigeten… És ilyenkor, miközben beszéltek, nemcsak a szavaik fénylettek, a tekintetük is, valami megmagyarázhatatlan mámor, varázslat ömlött szét az arcokon, mintha nem is férfiak lennének, álmodozó kisgyermekek, és mi meg voltunk győződve, hogy velünk ellentétben ők látják is a szigetet. Látják is a szigetet, amelyről beszélnek. Igen. Rájöttünk, számukra nemcsak felfénylő álom – valóság. Olyan álom, amelyről érdemes álmodni. Olyan mese, amelyről érdemes mesélni. Mert ezek az öregek és férfiak megszépültek, megfiatalodtak. A vágy s a remény kisimította arcuk barázdáit, szemükbe, orcájukra mosoly költözött. De ahogy teltek az évek, a kétkedés is beköltözött a lelkekbe. Ahogy teltek az évek – egyesek – egyre inkább elveszítették a hitüket, hogy még valaha láthatják a szigetet. Ahogy teltek az évek, sokan már a sziget körvonalait se látták, egyszerűen elveszett valahol a messzeségben, elveszett valahol a láthatár peremén, sőt voltak olyanok is, akik már a sziget egykori létezésében sem hittek, mintha az a sziget nem is létezett volna, csak látomásos sziget volt, emlékezés-sziget, mert hol vannak olyan bőséges folyók, pisztrángokkal teli patakok s városok, amelyek tornyait arannyal fedték valamikor… Viszont mi gyermekek ahogy mind többször és többször hallgattuk, egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy mi is látjuk azt a gyönyörű szigetet. Nézzük és látjuk. Estefelé, amikor érkezett a csorda, kimentünk a falu végére – az a falu legmagasabb pontja volt – és néztünk el arra, amerre lemegy a nap. Igen. Néztünk el napnyugatra, hosszan, nagyon hosszan, sokszor órákon át, és akkor megtörtént a csoda. Mi is látni kezdtük a szigetet. Valóban olyan volt, amilyennek az öregek látták, csillogó kék hegyek villantak fel a messzeségben, fénylő kék hegyek – olyanok, mintha jéggel lennének borítva, de a jobb szeműek, akik még messzebbre elláttak, azok csodás szőlősben gazdag fennsíkokat is megpillantottak, volt olyan is, aki azt állította, hogy azok, amelyet mi kék szeműek – akiknek az öregek szerint gyengébb a látása – hegyeknek nézünk, nem is hegyek, azok a gazdag városok tornyos házaikkal. Aztán meghaltak azok, akik még látták a szigetet… Aztán meghaltak azok is, akik még azoktól örökölték a sziget szeretetét, akik még látták… Később meghaltak azok is, akik csak hallomásból s csak képzeletükben vélték felfedezni… De mindig voltak olyanok, akik bár valóságban sosem látták, a mesék után még hittek benne… És gyermekek is kerültek, akik napnyugtakor fölmásztak a faluvégi fákra és néztek el napnyugatra. És a gyermekekből felnőttek lettek, a fiatalokból öregek. Akik meghaltak, azok helyét újabb öregek foglalták el. Csak a haláluk volt furcsa. Nagyon-nagyon furcsa. Azoknak az öregeknek, akik már a sziget körvonalait sem látták, egyre komorabb, egyre sötétebb lett a tekintetük. Úgy tűnt, addig-addig álmodoztak szigetről, arról, hogy még valaha feltűnik a körvonala, haláluk előtt még egyszer láthatják, hogy ez nem történt meg, kiürült a látásuk. De lehet az is, hogy csak kiment a szemükből a fény. De tény, ahogy mind vénebbek lettek, ahogy várták a halált, ültek üres fénytelen tekintettel, s csak maguk elé néztek. Napnyugat felé soha. Ahogy közeledtek a halál felé, csak üres tekintetű férfiak jártak a faluban fel-alá, bizonytalan nézésűek, bizonytalan, tétova járásúak, s csak akkor villant fel a szemük, amikor néha-néha botjukra támaszkodva kiértek a falu végére, s látták, hogy még mindig akadnak olyanok, akik hisznek a szigetben, s ott csüngnek a fán s néznek el napnyugat felé.