Pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepli szombaton Tamás József püspök, általános érseki helynök. A hálaadó szentmisét hajdani osztálytársai­val együtt mutatja be 11 órától Csíksomlyón, a kegytemplomban. Hivatásról, kihívásokról, elégtételről, kötelességről és kitartásról beszélgettünk az ünnep kapcsán csíkszeredai hivatalában. [caption id="attachment_69270" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Archív[/caption] – Ötven éve, 1968. április 21-én szentelték pappá. Mi késztette arra, hogy a papi hivatást válassza? – 1944-ben, a második világháború idején édesapámat behívták katonának, édesanyám már három gyerekkel itthon maradt és várta a negyediket, aki én voltam. Akkor Madéfalván laktunk, és a falunak azt a részét a lebombázták, ugyanis a németek be voltak telepedve, jöttek a csapatok és lebombázták a falunak ezt a részét. A plébános úr korábban elmenekült, és édesanyám – aki harangozó és sekrestyés volt – nem volt ahová menjen, így beköltözött a plébániára, a hátsó részbe, ugyanis az első részben német tisztek voltak. Ott születtem, a plébánián. – Gyakorlatilag beleszületett a papságba… – Kisgyermek korom óta, vallásos szülők gyermekeként vallásos környezetben nevelkedtem. Ötéves koromban Szentsimonba költöztünk, mert akkor édesapám vasutas volt, és hogy ne kelljen ingázni, odaköltöztünk. Ott pedig a templom mellett laktunk. Mivel közel volt a templom, minket, gyermekeket nemcsak arra köteleztek, hogy vasárnaponként, hanem hétköznaponként is templomba járjunk. Mi, fiúk ministráltunk is. Valószínű mindez közrejátszott abban, hogy ezt a hivatást válasszam. No meg közrejátszottak azok a pap bácsik is, akik Csatószeg–Szentsimonban szolgáltak, mert akkor egy egyházközség volt a két falu: Barabás Márton volt az idősebb pap bácsi, a fiatalabb papok pedig Márton József és Szabó Sándor. Ők nagyon szerettek a fiatalokkal foglalkozni. Már gyermekkoromban éreztem, hogy szeretem nagyon a Jóisten templomát, szerettem imádkozni és már gyermekkoromban megállapították – bár akkor valószínű, nem Arany Jánost idézték, akinek a Családi kör című versében benne van: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” Tehát ezt így mondogatták velem kapcsolatban is. Érdekes módon abban az időben alakult meg Gyulafehérváron – Márton püspök úr a börtönben volt, de dr. Faragó Ferenc tanár járta ki az útját – a katolikus középiskola, ami kisszemináriumnak, tehát a papságra előkészítő iskolának is számított, s amit hivatalosan kántoriskolaként, kántorképzőként ismert el az állam. Akik ott jártak, azok egy része kántor lett, a többi pedig teológiára ment, vagy civilként próbált a társadalomban elhelyezkedni. Persze az akkori kommunista állam nem ismerte el azt a diplomát: akik világi egyetemre vagy más, magasabb fokú iskolába akart menni, annak külön érettségit kellett tenni. – Milyen létszámú osztályok voltak akkoriban a kisszemináriumban? – Közel százan voltunk felvételizni, s abból csak harminchárman tudtunk bejutni, mert csak ennyi embert tudtak befogadni a rendelkezésünkre álló épületek. Ugye, elvették annak idején a Majláth Gimnáziumot, amit azóta sem kaptunk vissza, s jelenleg is a Gyulafehérváron létesített egyetem székel benne, és semmi remény nincs arra, hogy visszakaphassuk. Kanonoki házakban volt a bentlakás és a teológia épületében volt négy osztály, a kisszeminárium, vagy az ún. kántoriskola osztályai. – Gondolom, akkoriban anyagi nehézségekkel is küzdött az iskola… – Hát eléggé. Minden évben gyűjtést rendeztek a hívek körében, élelmiszert gyűjtöttek. – Néhai Pénzes József plébános mesélte, hogy szülőfaluja, Bereck plébánosa annak idején ággyal „stafírungozta ki” kispapjait… – Mi emeletes ágyakban aludtunk, és egy-egy nagy teremben elég sok hálóhely volt. – A kispapokkal is kapcsolatban voltak? – Igen, egy udvaron voltunk napközben. – Milyen volt a hangulat akkoriban? – Hála Istennek, az ember nem mondhat semmi rosszat: a diák mindenütt diák! Diákcsínyek fordultak elő, s azért járt büntetés is. A legnagyobb büntetés az volt, hogy az udvarra vezényeltek, s tornagyakorlatokat végeztettek… – Gondolom, nem kis feladat volt annyi kamasz fiút kordában tartani… – Persze, ez így van. – Következtek a teológiai tanulmányok, a felszentelés, utána gyakorlatilag püspöki kinevezéséig a szórványban szolgált. Volt ugye Medgyes, Tür, majd a teológia Gyulafehérváron. Mi különbözteti meg a szórványban végzett papi munkát a székelyföldi magyarság körében végzett munkától? – Négy évet voltam Medgyesen segédlelkész. Ott többféle nemzetiség és többféle vallás volt. Itt, Székelyföldön, s főként ott, ahol felnőttem, nem találkoztam sem más vallásúakkal, sem más nemzetiségűekkel. Először akkor szembesültem mindezekkel, amikor 14 évesen Gyulafehérvárra kerültem kántoriskolába, s a vonaton való utazáskor, amikor elhagytuk Brassó felé Sepsiszentgyörgyöt, az utasok között mind több lett a más nemzetiségű. Medgyes felé közeledve aztán szászok is utaztak, ugye, akkor még szászok is voltak itt. Medgyesen három nyelven kellett szolgálnom a templomban: magyarul folyt a többségi lelkipásztorkodás, de német nyelven is. A magyar és a német nyelvű római katolikusok mellett voltak román görögkatolikusok is, akik 1948-ban államilag ortodoxnak kellett volna lenniük, viszont ők nem álltak át ortodoxnak és hozzánk jártak templomba. Számukra román nyelvű liturgiát nem volt szabad hosszú évtizedeken keresztül tartani, viszont gyónáskor, kereszteléskor meg a temetéseken román nyelven is beszéltünk. Aztán hat évet voltam plébános Türben és Balázsfalván. Ez utóbbi helyen kisebb, kétszázötven körüli lélekszámú közösség volt, jó részük Türből származott, ott vettek lakást és telepedtek meg, de sok vegyes házasságú család volt köztük. Ott aztán két nyelven folyt a liturgia, magyarul és románul. Türben csak magyarul folyt a liturgia, de ez is vegyes vidék, vallási szempontból és nemzetiségi szempontból egyaránt. Meg kellett szokni az embernek ezt a helyzetet. De visszaemlékezve ezekre az időkre, azt mondom, békességben tudtunk lenni… Öröm volt velük együtt lenni. És éppen ezért hátborzongató számomra, amikor a politikában érzem és tapasztalom az egymás elleni uszítást, a gyűlölködést. Az egyszerű emberek szintjén, de nemcsak köztük, mert nagyon sok értelmiségi volt Balázsfalván, amely görögkatolikus szempontból egy kultúrváros volt, és az a mai napig. Nagyon jó kapcsolatot lehetett velük tartani, nagyon tisztelték és megbecsülték az embert annak ellenére, hogy a nyelvet nem bírta tökéletesen… De ennek ellenére is szerették a papot és szerették az embert, s nagyon jó kapcsolatban lehettünk. – Gondolom, életre szóló tapasztalat volt az ott töltött idő… Mit tapasztalt Fehérváron? – Gyulafehérváron egészen zárt közösségben voltam, a pasztorációban nem dolgoztam, azon kívül, hogy a székesegyházban vasárnaponként gyóntattam. Ide is elég sok román nyelvű, főként görög katolikus vagy vegyes házasságból származó hívő járt, olyanok, akik házasság révén lettek katolikusok. A teológián voltam a kispapok lelki vezetője tizennyolc és fél éven át, no meg tanítottam is… – Tehát apjuk helyett apjuk volt… – Igen. Itt hadd jegyezzem meg, hogy a kispapok sem voltak mind magyarok, a temesvári egyházmegyéből volt németajkú, de volt román, szlovák, cseh és bolgár. Akik onnan érkeztek, tudták, hogy hazatérve többnyelvű pasztorációt kell végezzenek. Ők már azzal a tudattal jöttek be, hogy nem járható út a nacionalizmus vagy az ellenségeskedést. S bár néha-néha a diákok közt voltak kisebb nézeteltérések ilyen téren, konfliktus nem lett belőle. Mi arra neveltük őket, hogy tisztelnünk kell egymásban a nemzetiséget és a véleményt … – Milyen kellemes emlékeket őriz a teológián töltött időszakból? – Amilyen félelemmel mentem vissza az intézetbe, éppolyan elégtétellel töltött el az ottani szolgálat. Eleinte féltem ettől a feladattól, ugyanis nem erre készültem, hanem a lelkipásztori életre. Nem készültem sem a tanári munkára, sem arra, hogy ilyen különleges, papságra készülő fiatalok nevelője, lelki vezetője legyek. Mikor meghívtak erre a feladatra – akkor már Márton püspök úr ágyban fekvő beteg volt és az ügyeket Jakab Antal segédpüspök úr intézte, ő járt személyesen nálam és kért, hogy vállaljam el – akkor mondtam neki, hogy engedelmességet fogadtam a papszentelésben, úgyhogy vállalom, de legyen egy év próbaidő, hogy amennyiben eleget tudok tenni a feladatnak és elégedettek lesznek a munkámmal, maradok, s ha nem, akkor engedjék, hogy búcsút mondjak ennek. Nahát, úgy odaragadtam, hogy 18 és fél év lett belőle. Amikor arról volt szó, hogy kell egy segédpüspök és az érsek úr engem választott, akkor is azt mondtam, szívesebben maradnék ebben a munkakörben, amelyben dolgozom. Annyira megszerettem a fiatalokkal való foglalkozást, s örvendek, hogy ott lehettem közöttük. Most is nagyon, de nagyon tudok örvendeni, amikor volt tanítványaimról sok szépet hallok. Bérmautakon ugye, találkozom a hívekkel, az egyháztanácsosokkal, s mikor hallom, hogy elégedettek a papjukkal, s köszönik, hogy ilyen jó papjuk van, akkor örömmel nyugtázom, hogy én is hozzájárulhattam tanártársaimmal együtt ahhoz, hogy ilyen emberré váljanak. És az is külön öröm és elégtétel számomra, hogy a volt diákjaim között van már két püspök: a nagyváradi püspök úr, Böcskei László és a szatmári püspök úr, Schönberger Jenő. – Térjünk vissza arra a pillanatra, amikor megtudta, hogy az érsek úr Önt szeretné segédpüspökének. Hogyan fogadta ezt a hírt? – Hát, nem nagyon akartam elvállalni, ez az igazság. Nagyon féltem tőle. Természetemből adódóan én inkább a háttérben szerettem lenni és maradni, a háttérmunkát végezni, nem az első sorban állva, hanem a hátteret biztosítva, amint a szerény ibolya meghúzódik a bokrok aljában… Nagyon sok unszolás után engedtem ennek a felkérésnek és mind a mai napig meg vagyok győződve, hogy kaphattak volna helyettem sokkal jobbat… – A kétely, nyilván, minden ember lelkében ott van… Mindettől függetlenül eleget tett az önre hárult feladatnak. – A lelkiismeretem nyugodt, ugyanis adottságaim és tehetségem szerint amit tudtam, azt próbáltam odaadással, lelkesedéssel tenni. Aztán majd a Jóisten ítélkezik felettünk. – Meglehetősen mozgalmas időszakban kellett betöltse ezt a tisztséget. Óriási felelősség a kilencvenes évek közepétől az egyházi javak visszaigénylésének, visszaszerzésének korábban elkezdett folyamatának kiteljesítése, a hosszú idei szünetelő templomépítkezések lebonyolítása. Hány templom épült az Ön hivatali ideje alatt? – Szám szerint nem tudnám megmondani, de rengeteg. Rengeteg… Közel ötven ravatalozót áldottam meg, amit nemrégiben építettünk. Az új templomok felszentelését általában az érsek úr végezte, én talán négyet vagy ötöt szenteltem. Persze a legtöbb templom felszentelésénél én is ott voltam… Annak idején, amikor Incze Dénes atya elindította a Krisztus Világossága című családi lapot, annak egyik számában az új templomokról írtam egy cikket és közöltük az addig felépült templomok képét is. Tehát egy adott ideig gyűjtögettem s írogattam az erre vonatkozó adatokat. Ha előszedném a papírokat, meg tudnám mondani, hogy hány templom épülhetett, de nagyon sok… – Mindez többnyire a közösséget erőfeszítéséből? – Többnyire a közösség erőfeszítéseiből, de sok támogatás jött máshonnan is: építkeztünk a magyar állam segítségével, meg aztán a román állami szerveknél is pályáztunk minden évben. Meg aztán Hargita Megye Tanácsa is nagyon-nagyon mellénk állt az építkezésekben és javításokban, és azt tapasztalom, egyik más megyében sem olyan mértékben, mint Hargita megyében. Ezért hálásak vagyunk. Igaz, hogy a katolikusok többsége itt van, Hargita megyében. Úgyhogy hála Istennek, hogy ilyen szempontból jó kapcsolat alakult ki, van, s reméljük, meg is marad. – A hagyományos plébániai munka mellett számos más feladatot is ellát most az egyház: szerepet vállal az oktatásban, a szociális gondozás terén… Hogyan értékeli ezt a tevékenységet? – Nagyon nehéz volt az indulás minden tekintetben. Akkor, amikor a múlt rendszerben kezünk meg volt kötve, és a kimondott lelkipásztori feladatokon kívül mást nem is lehetett végezni, sem szociális, sem oktatási téren… Ugye, két oktatási intézményünk volt, a kisszeminárium és a teológia. Ugyanígy nem volt lap- és könyvkiadásunk, még a falinaptárt is nagy nehézségek között lehetett kiadni. Éppen ezért valahogy úgy voltunk az új feladatokkal, mint az az ember, aki kijön a sötétségből a világosságba, s elveszíti a látását. Nagyon nehéz volt az indulás, az, hogy mindennek hozzá kell kezdeni, mindent kell tenni. Immár huszonegyedik éve vagyok püspök, s már szinte harminc év eltelt a fordulat óta, és azt tapasztalom, hogy nagyon szépen kibontakoztak a dolgok: szociális téren egyrészt a Caritas nagyon sokfelé ágazó munkát végez, másrészt a Böjte Csaba atya alapítványa, no meg a hozzá hasonló kezdeményezések, mint Marosvásárhelyen Bakó Pál atya és Vicében Lőrinczi Károly atya intézménye. Aztán ott van a Szent Erzsébet öregotthon Gyergyószentmiklóson, működik egy Kézdiszentléleken, Székelyudvarhelyen pedig egy nem kimondottan papi otthon, mert nem csak papok vannak ott, hanem szerzetesek, szerzetes nők meg egyházi civil alkalmazottak is. Tehát ezek most már nagyon jól működnek, s még lenne igény további hasonló intézményekre. Itt is, Szeredában állandóan ostromolnak, hogy kellene egy öregotthon, és hát gondolkodunk rajta, a Caritas is elindított valamit, a csíksomlyói Jakab Antal Ház környékén akarnak építeni. Iskoláink jól működnek a sok kezdeti nehézség dacára, ugyanis a nulláról kellett felépíteni, elindulni. A legjobban talán Csíkszeredában a Segítő Mária Gimnázium nőtte ki magát, a Márton Áron állami gimnázium nyomdokaiban van, hála a Jóistennek. Önálló iskolaként működik a gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet iskolánk, ami Berszán atya kezdeményezésére indult el, és bár még nem tudta elérni azt a színvonalat, amit a Segítő Mária, de annak a vidéknek a gyermekei számára biztos, hogy nagy áldás… Mert nem mindenkiből kell egyetemi végzettségű embert nevelni, hanem olyan embereket, akik szakmával és jellemmel bírnak… – De hát onnan is került ki orvos, pap, színész… – Természetesen. Emellett Kolozsváron van a Báthori, az is eléggé jó szintű. S az lett volna a marosvásárhelyi is, ami nagyon jó alapon indult el, csak hát most még nem tudjuk, hova fog az egész dolog fejlődni. Most ugye a magyar állam által kezdeményezett óvodaprogram mellé álltunk ott ahol szükség van rá, mert kár konkurálni és megszűntetni állami fenntartású intézményeket, ugye, az államnak amúgy is kötelessége… Itt is, Csíkszeredában, úgy néz ki, szükség van rá, éppen ezért itt is tervbe vettük, de az engedélyek beszerzése nehézségekbe ütközik … Én nem értem, hogy van ez! Ugye, ott van a bentlakásunk melletti alap, arra is a magyar államtól kaptunk pénzt, de az engedélyeket még mindig nem lehetett beszerezni, pedig most már mióta hozzá lehetett volna fogni a munkának. – Mi volt püspöki működése idején eddigi legnagyobb elégtétele? – Nagyon sok bérmauton vettem részt. Ugye, annak idején Márton Áron püspök úr bérmaútjai diadalutak voltak, persze azoknak más volt a háttere, főleg a börtönből való kiszabadulása után. De ma mai bérmautak is diadalutak, ugyanis úgy élem meg azokat, mint olyan eseményeket, amelyeken az egyházunkhoz való ragaszkodását fejezik ki az emberek. Habár nagyon sokan úgy tartják, hogy a vasárnapi templomba járás a döntő a vallásosság mértéke tekintetében, az Úr Jézus azonban – ahogy az evangéliumokban olvassuk – az utolsó ítéleten nem azt kérdi, hogy minden vasárnap jártál-e templomba?, böjtöltél-e minden pénteken?, hanem azt kérdezi, hogy éhes voltam, ennem adtatok-e?, beteg voltam, meglátogattatok-e? Az irgalmasság testi és lelki cselekedetein keresztül ítél meg bennünket. Tehát én a legfőbb kritériumnak nem azt nevezem, hogy valaki éppen minden vasárnap jár-e templomba – persze ezt szorgalmazzuk… – …azaz szükséges, de nem elégséges feltétel… – …hanem sokkal inkább azt, hogy emberi magatartásunkban miként viszonyulunk Istenhez, Isten törvényeihez, és egyáltalán a szeretethez. És amikor látom az ezeken az ünnepségeken megjelenő embereket, megtapasztalom, hogy imádkoznak, hogy az egyházat támogatják. Ez olyan erkölcsi elégtétele a munkánknak, ami jelzi: nem fölösleges. Ezt élem meg. Úgy látom, hogy annak a munkának, amit végzünk, van eredménye, van értelme, és ezért végezni kell, tovább. – Mi az, amit kudarcként él meg? – Ami számunkra a legfájdalmasabb: a szórványvidéken tapasztalható elnéptelenedés, nyelvváltás. Már odajutottunk, hogy vannak helyek, ahol külön magyar bérmálást végzünk, s külön románt, mert ott annyira lecsökkent a magyar nyelvű hívek, s főleg a fiatalok száma, hogy teljesen átbillen az ember a román nyelvre. Egyszer azt kérdezte valaki tőlem, „ezt a givecs-misét mikor fejezik be?”, azt, hogy egy liturgia két nyelven zajlik. Van, aki nem szereti ezt, akár román részről, akár magyar részről. S ezért van az, hogy ezeken a helyeken külön magyar misét, külön román misét, s a bérmálást is több helyen külön magyar s külön román mise keretében végezzük. Elszomorít, hogy vallási és nemzetiségi szempontból is megbillent az arány. Nagyon. – Közben a világ is rohamosan változik, s ez abban is lemérhető, hogy a papi szolgálatot sokan a hívek közül nem szolgálatnak, hanem szolgáltatásnak tekintik, az ő szemükben a pap úgy esket, keresztel vagy temet, mint ahogy a borbély borotvál vagy hajat vág. Ezzel összefüggésbe hozható-e, hogy csökken a hivatások száma, az, hogy paphiány mutatkozik helyenként? S egyáltalán milyen választ lehet adni erre a kihívásra? – Természetesen, lehet összefüggést keresni, mert nagyon sok minden függ a családi légkörtől. És a hivatások rendes körülmények között a családban születnek meg. Ha a család tényleg vallásos, megéli a maga hitét, az termőtalaj tud lenni a hivatások számára is. Ilyen szempontból is megtapasztaljuk azt, hogy a mai családok már nem olyanok, mint a régiek: részben, ugye ott van a sok válás. Tehát a mai élet körülményei között a házasság olyan dolog, amit – innen-onnan beáramló hatásokra – ma már sokan nem tartanak szentségnek, szent dolognak. Ugye összeállnak, esküvő nélkül együtt élnek, vagy ha esküvő volt is, hamar elválnak… Tehát biztos, hogy ez közrejátszik abban, hogy a hivatás nem jelenik meg ilyen családokban. Az anyagiasság, a globalizálódó világ mindenfelé érezteti a hatását, behatol az egyház berkeibe is. Hogy mennyi hivatás van? Az érsek úrnak van egy statisztikája, amelyben próbálja nyilvántartani azt, hogy hány olyan fiatal van, aki ’90 óta, amióta a határok megnyíltak, elmentek és külföldön lettek papok, illetve Magyarországon vagy más országokban papi szemináriumba járnak. Ha azok mind itthon lennének, most nem lenne semmilyen nehézségünk. – Azt jelenti, hogy a papságra készülő fiatalok körében is megvan az elvágyódás divatja? – Természetesen, úgy, ahogy általában a mai fiatalokban. Aztán a másik, ami a mai idők gondja, hogy ’90 óta elég sokan léptek ki a papságból, még a szerzetesek közül is. Ez a mai világnak a hatása, az, hogy a végleges döntés, az elkötelezettség, a kitartás nem erénye a mai világnak. Ez sajnos ide is behatolt és ebből veszteség adódik. Ha mindezek nem lennének, akkor nagyon vidáman lehetnénk és mindenhová jutna ember. Ahhoz képest, hogy mi van Magyarországon vagy még tovább, mondhatjuk, nagyon jól állunk. Amikor megengedhetjük magunknak, hogy például a 150-es lélekszámú Kostelek önálló egyházközség legyen, saját pappal, akkor még nincs nagy baj, miközben Magyarországon tíz-tizenötezer katolikusnak egy papja van… – Püspök úrban rengeteg az energia, nagyon sok hivatali meg protokolláris meghívásnak tesz eleget. Hogyan győzi mindezt? – Tény, hogy ilyen korban az ember már érzi az időt, az öregség jelei sok mindenben jelentkeznek. Külsőleg ezt mutatja a látszat, és sokan azt mondják, hogy nem öregedek semmit, de persze azt én érzem. Jövőben betölteném a 75 évet, és 75 éves korban az előírások szerint be kell nyújtani a lemondást. Hogy aztán elfogadják vagy sem, az más lapra tartozik. Nagyon szeretném, ha végleges nyugdíjba kerülhetnék. Nem azért, mintha nem akarnék tovább tevékenykedni és tenni, hanem egyszerűen azért, hogy a felelősség lekerüljön a vállamról és nyugodtabb körülmények közé kerüljek, ha a Jóisten is úgy akarja. De annyi sok más olyan teendő adódna: hol itt, hol ott segíteni, de ezen kívül foglalkozni sok olyan dologgal, főleg írással, ami eddig, időhiány miatt elmaradt. – Még jó másfél év van a nyugdíjazásig. Mi az, amit szeretné még megvalósítani addig? – Amikor püspökké szenteltek, akkor is kérdezték, milyen tervekkel s milyen elhatározásokkal akarok indulni. Akkor is azt mondtam, hogy nekem külön útjaim nincsenek, az egyház útjai az én útjaim: amit az egyház elvár egy püspöktől, amit egy püspöknek tennie kell és pláne az én minőségemben, hogy az érsek úrnak a segédje vagyok, vele mindent megbeszélve, egyeztetve próbáljuk tenni a magunk dolgait. Tehát mindazt, ami egy püspöknek a feladata, azt végig akarom csinálni, amíg hivatalban vagyok. Ha pedig majd nyugdíjas leszek, akkor felkérésre szívesen elvégzek mindent, ami püspöki feladat. Tamás József valabriai címzetes püspök 1944. november 12-én Madéfalván született. Pappá szentelték 1968. április 21-én Gyulafehérváron. Püspökké szentelték 1997. március 1-én Csíksomlyón, mint valabriai c. püspököt és gyulafehérvári segédpüspököt. Püspöki jelmondata: „Legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13) Sarány István