A hazai ruha- és cipőipar igen nagy hagyományokkal rendelkezik, s már hosszú évtizedek óta jelentős szerepet játszik Románia exportjában. Ennek örvendeni lehet, s örvendeni kell, de az örömbe üröm is kerül, ha számolunk azzal, hogy az export tekintetében a bérmunka az „első hegedűs”. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez minden textil-, ruha- és cipőipari vállalkozás esetében így van, de a szóban forgó szektor szintjén a félhivatalos adatok szerint ez így fest… Létezik egy nemrégiben készült jelentés, amelyet a hollandiai székhelyű Clean Clothes Campaign, a CCC (ez egy nemzetközi szervezet, amely több könnyűipari szakszervezetet és különböző nem kormányzati szervezeteket ölel fel és a szóban forgó szektorokban dolgozók fair ellátásáért kíván fellépni), amely szerint Románia Európa legnagyobb ruhanemű- és cipőgyártó országa. Olyan neves cégeknek dolgoznak, illetve azok beszállítói, mint például az Armani, a Zara, a MaxMara, a Nike vagy a Dolce&Gabbana. A jelentésben az is olvasható, hogy Romániában 9000 olyan cég létezik, amely ruha- és cipőgyártásra szakosodott, s amelyek együttesen mintegy 400 ezer alkalmazottat foglalkoztatnak. Az alkalmazottak nagy többségének a keresete az országos garantált minimális bruttó bér szintjén „leledzik”, ami nettó értéken 1263 lejt jelent (azaz mintegy 265 eurót). E két könnyűipari szektor termelésének 95%-a exportra kerül, de vannak olyan cégek is, amelyek teljes termelése külföldre irányul. Arra vonatkozóan nincsenek pontos adatok, hogy 2018-ban miként alakult az export szerkezete, a szóban forgó jelentésben a 2016-os esztendőre hivatkozva az áll, hogy a termelés 18%-a Olaszországba, 20%-a az Egyesült Királyságba, 8%-a Franciaországba, illetve Belgiumba és 6%-a Spanyolországba irányul. (Megjegyzendő, ez nem azt jelenti, hogy azokat csupán a szóban forgó országokban értékesítik, mert a megrendelők rendszerint különböző üzletlánc-hálózatok révén forgalmazzák számos országban az adott márkájú, de Romániában gyártott termékeket. Sokszor az is előfordulva, hogy például azon az öltönyön nem szerepel a „Made in Romania” felirat.) Az 1990 után bekövetkezett szerkezeti változások nyomán egyrészt előtérbe kerül a lohn-rendszer, azaz a bérmunka, másrészt pedig területi viszonylatban is átrendeződésre került sor. Ez utóbbi azt is jelenti, hogy az ország egyes településein felszámolódtak a ruhaipari vagy cipőipari egykori állami vállalatok, más régiókban viszont újak létesültek. A CCC jelentése szerint jobbára az ország szegényebb zónáiban, Moldvában és Munténiában a munkaerő tekintetében pedig továbbra is jobbára vidékről ingázó nőkről van szó, olyan helységekből, ahol nemigen kínálkozik munkalehetőség. Az alkalmazottak száma tekintetében igen nagy a szórásmező, vannak olyan cégek is, amelyek 100-nál kevesebb főt foglalkoztatnak, de olyanok is, amelyek több mint 1000-et. Visszatérve arra a 265 euró körüli havi nettó keresethez: vannak olyan Romániában gyártott MaxMara márkájú női ruhák, amelyeket a nyugat-európai divatáruházakban legalább 300 euróért kínálnak. Erre lehet azt mondani, hogy a szóban forgó szektorokban tevékenykedő cégek alkalmazottainak egy része az alacsony bérek „fogságában” találtatik. Amúgy a hazai exportnak jelenleg 10%-át a ruha- és a cipőipar „adja”, az átlagos nettó bér pedig az országos átlagos nettó bérnek körülbelül a 40%-át teszi ki. Sajnos van egy rossz előjelű jelenség is: a bérek megemelésének mintegy útjába áll sokszor a külföldi megrendelők „eltávozásának” a veszélye, illetve „átirányulása” egyes balkáni vagy ázsiai országokba.

Hecser Zoltán