Nem tudom, hogy másnak mi a véleménye, de nekem kiábrándító tapasztalataim vannak, valahányszor szembesülök a hivatalokkal. Amikor egyszerű, szürke és közönséges állampolgár vagyok. Olyan izé, szerencsétlen adófizető. Feltételezem, hogy azért voltak olyanok amilyenek a különböző posztokon ülő csinovnyikok kies honunkban, mert dúlt a kovid, és voltak bizonyos közegészségügyi előírások, amelyeket be kellett tartaniuk. Mert mindenki fokozottan veszélyeztetett, aki ügyfélszolgálattal foglalkozik, és sok emberrel érintkezik. Most kiszabadultunk. Minden szép és jó lesz. Azok is megváltoztak, akik az üvegfalak túlsó oldalán ülnek. A hivatalok úgy védekeztek, hogy alkalmazottaikat kímélendő, csak harminc, hetven, vagy mit tudom én hány százalékos kapacitással dolgoztak. Magukra zárták időnként az ajtókat, cerberusokat alkalmaztak, akik az üdvösségre várók közül csak az elektronikus csatornák jóvoltából kiválasztottakat engedték bennebb. Sorszámok alapján. Előfordult, hogy szükségem volt olyan igazolásra, amelyből kiderül, hogy bizonyos adónemet időben leróttam. Nagyon óvatosan cselekedtem, nyilván, hiszen voltak már tapasztalataim, úgyhogy előtte felhívtam az illetékes pénzbeszedő-helyet és elrebegtem, hogy bizonyítanom kell a tartozásmentességet. A hölgy, aki a vonal túlsó oldalán levő székhelyét foglalta el, nagyon szakszerűen válaszolt: a köreikben használatos tolvajnyelv formulái közé beillesztett drága anyanyelvünkből néhány névelőt, pár ragot, több jellegtelen apróságot is, majd holmi dovádákat, kitáncákat emlegetett. Ezeket vinnem kell magammal. Meg a buletint. Meg a brevetet. Hogy meglegyen az adeverinca. Én magamhoz vettem – nyilván – az egész mobil-irodát a miheztartás végett, majd odautaztam az illető településre, a hely színére, amely az ügyben illetékes volt. Előtte azonban átutaltam a kért összeget, pontosabban azt tettem, amit kért az előadó: viráltam a sürgősségi díjat a kontomról. Még egyszer felhívtam az irodát, mondtam, hogy a tranzakció sikeres volt, mutatom neki villanylevélben a bizonylatot, s kérdem, hogy akkor ez így rendben van-e? Feltételezhető, hogy nagyjából délre érek a helyszínre, talán néhány perccel előtte, talán pár perccel utána… – Tizenkettőtől egyik ebédszünetünk van – fenyegetett és figyelmeztetett az adóügyek előadója. Mondom neki, hogy azonnal kell a bizonylat, azért fizettem ki a sürgősségi díjat, mert a mai napon kell nekem egy pályázathoz a papír. Jobb helyeken ezt elektronikusan is kiadják, hiszen a lakosság érdekét szolgálná a technika. Ha mégsem megy, akkor írja meg nyugodtan, hagyja ott a portásnál, akitől elveszem, ha a helyszínre érek. A falu végén jártunk az autóval, amikor megszólalt a község templomának harangja… A hivatal ablakain még a függönyöket is behúzták az ebéd, szieszta, technikai szünet vagy micsoda idejére. Teljesen kihaltnak látszott az épület, mintha nem is lenne hétköznap. Egy formaruhás biztonsági ember járt fel-alá a bejárat előtti piskótatéglákon. Időnként meg-megpiszkálta a telefonját. Nem lógott gumibot az oldalán, pisztolytáska sem fityegett a derékszíján, de a jelenléte, a modora, mintha régi időket idézett volna. Vagy ez már a szép és új világ, a jövő küszöbe lenne? Köszöntem az ipsének, aki abbahagyta a mobilja képernyőjén a játszadozást, és a csak annyit mondott, hogy nem szabad bejönni, a kapun kívül kell várakozni… Kérdem, hogy izé, hogy ez és ez a hölgy, tudja, az adóosztályról nem hagyott-e nála egy dovádát? – Majd egy óra után! – és intett, hogy térjek már észhez, menjen a kerítésen kívülre, mit képzelek, hiszen nem illik megzavarni az épp ebédelő hivatalt. A Hivatalt. Néhány perccel egy óra után elhúzták a függönyöket. Úgy tűnt, hogy visszakapcsolt az adminisztráció gépezete. Az őr beengedett az előtérbe. Az ügyemben illetékességgel bíró ablak azonban még ekkor sem működött. Csak 13:16-kor rántotta el valaki el odabentről a kis tüll-függönyt és vette félre az ablakrésből az annak eldugaszolására szolgáló deszka-lapocskát, így felszabadult a lik, amelyhez oda kell hajolnia kliensnek… Egy középkorú, kozmetikai meg fodrászati szempontból jól karbantartott nő ült bent, virágos ruhában, nagyjából üdén és illatosan. Csak akkor váltott felhősre és unottra a pillantása, amikor felfedezte bennem a közeledő ügyfelet. Mondom, hogy akkor én lennék. Az. Tudja. Aki. Jövök a sürgősségi témámmal. S legyen szíves. Mintha száz, meg ezer elintézendő feladata lett volna, amelyek közül csak megerőltető többletmunka árán tudja előhalászni az én problémámat. – Hozta a dovádát? – tette fel a begyakorolt kulcskérdést, amellyel el is lehet riasztani a gyarló hivatallátogatót. Azonnal felmutattam. Hangsúlyoztam még egyszer, hogy korábban már elküldtem, s nagyon reméltem, hogy sürgősségi úton meg is kapom… Erre elém tolt egy A4-es lapot, hogy írjam alá az átvételt, majd visszavette, lepecsételte és kettévágta. Úgy nyújtotta át az ügyfél-példányt, mint valami mocskot, pedig inkasszált a hivatal a gyorsított eljárás ürügyén tőlem 50 lejt. Ezzel igazolni tudtam, hogy a 45 lejes éves tartozásom nem áll fenn, és beadhatom a pályázatot. Ráment a fél napom. Ebédelni csak négy óra után tudtam aznap. És a napszámom nulla volt. Egy nagy büdös zéró. Talán majd a pályázat kárpótol. Vagy az sem.

Simó Márton