Hirdetés

Át az óceánon, vissza az időben

A vízválasztó – így nevezte, mint hamarosan rájöttem, rendkívül helyesen, egy kedves ismerősöm férjem örök távozását. Tehát a vízválasztó utáni első nagy utazásomra 2023. március 15-én, hajnali fél 7-kor indultam Budapest Liszt Ferenc repülőterének A2-es termináljáról.

Albert Ildikó
Becsült olvasási idő: 2 perc

 Természetesen két órával hamarabb találkoztunk a többiekkel meg az idegenvezetőnkkel. Összesen 22-en készültünk a nagy kalandra. Előbb két óra alatt Amszterdamba mentünk, ahonnan újabb két és fél óra múlva indultunk átrepülni az Atlanti-óceánt, hogy nagyjából 11 óra múlva, helyi idő szerint még aznap délután fél 5-kor Panamaváros közelében érjünk földet. Repülőutunk mondhatni a megszokott módon zajlott. Ettünk, melléje én finom dél-afrikai bort ittam, és jóízűt aludtam. Különös módon, bár mindenhol, még autóbuszon is képes vagyok olvasni, repülőn valahogy nem megy. Egyszerűen nincs kedvem hozzá. Bár ezúttal is stílszerűen a meglátogatott helynek megfelelő olvasmányt vittem magammal: a kortárs kolumbiai író, Juan Gabriel Vasquez Becsapódás című regényét.
A repülőben tapasztalt kellemes, légkondicionált hőmérséklet után – igen, a sok kommenttel ellentétben, nincs hideg, hanem kellemes ott fenn – megérkezésünkkor, már a kilépéskor szinte megfojtott a fülledt, erősen párás hőség. Simán el-, pontosabban levettük a bőröndöket a futószalagról, találkoztunk a helyi idegenvezetővel, és felszálltunk a jéghideg buszba. Ezt már megszoktuk, hogy a meleg országokban mindenfelé az a tévképzet uralkodik, hogy az európainak hidegre van szüksége. Rendszerint, mint ezúttal is, igyekeztünk eloszlatni ezt az elképzelésüket, és valamennyire sikerült is. Végig az utunkon a klímára lehetett a legkevesebb panaszunk, hisz a sofőrök hajlandók voltak azt ki- meg bekapcsolni, sőt, lehetett szabályozni is, amit nem minden harmadik országbeli autóbuszról lehet elmondani.
Rövid bemutatkozás után megkaptuk a vizünket is. Talán emlékeznek még olvasóim, hogy a meleg égövi országokban ez bevett szokás, és általában nemcsak az autóbuszon, de a szállodában is bekészített palackozott víz szokott fogadni. Egyrészt, mert nagyon meleg van, ezért sok folyadékot kíván az emberfia, másrészt, mert a csapvíz nem iható. Annak ellenére sem, hogy a helybéliek rendszerint azt fogyasztják. Be kell vallanom, hogy bár nem szokásom, ezúttal a bőröndömben vittem magammal itthonról két nagy flakon vizet, mert felkészítésünkkor elhangzott, mennyire drága ezekben a minden szempontból drága országokban. A bőröndben hely volt bőven. Mert megtanultam, hogy a nagy méretűvel kell utaznom, akkor is, ha csak félig pakolom meg. Az úton aztán úgyis megtelik a sok kacattal, amit lelkesen összevásárolok. A kacat természetesen álszerény tréfás kifejezés, hisz mindig szép dolgokkal térek haza, mint ezúttal is.
Nagyjából 2 órát döcögtünk – a forgalom ugyebár, a forgalom! – Panamavárosig, ahol első utunk vacsorázni vezetett. Nem volt szerencsés ötlet, mert a gép leszállása előtt ebédet vagy vacsorát, netán uzsonnát, azaz meghatározhatatlan besorolású, de bőséges menüt szolgáltak fel nekünk. 
A kis vendéglőben helyi ételekkel vártak: hússal, sok zöldfűszerrel készített krumplileves, főételnek pedig marhahús, rizs, manióka, yukkagyökér, valami zöldséges szósz és egy darab töpörtyű, de lehet, hogy sült agutihús volt egy tányéron elrendezve. Az egészet friss gyümölcslé koronázta. Ifjú helyi idegenvezetőnk kétségbeesetten nézte, hogy a levesből még kanalazunk, a másodikhoz azonban jóformán hozzá sem nyúlunk. Másra vágytunk.
 



Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!