Három hónapos megszakítás után örömmel térek vissza Dél-Amerikához. Április végén határoztam el, látva az olaszok hősies harcát, ahogyan művészettel, lélekkel, ötletekkel tartják egymásban a lelket, hogy egy időre át-, azaz visszatérek mindig kedves olasz emlékeimhez.
Most úgy tűnik, hogy ha mifelénk bizonyos adatok szerint nem is csendül le a Covid-19 okozta – sokkal kevésbé egészségügyi, mint inkább társadalmi és politikai – vihar, a világban sokkal biztatóbbnak tűnik a helyzet (bár az is lehet, hogy az információink hiányosak). Ezért sorozatommal visszatérek az eredeti tervhez és e szerint folytatom.
Néhány hónappal ezelőtt több alkalommal jártunk közösen Argentínában, ám még maradt mesélnivalóm így is. A fővárossal foglalkoztam leginkább, és bár Buenos Aires még sok mindent tartogat nekem is – az az érzésem, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor ide visszatérek –, de az olvasónak is, abból a kevésből, amit sikerült megismernem belőle.
Sok híresség született itt, vagy vált otthonául száműzetésében, vagy, mert itt tudott leginkább alkotni, esetleg mert valamiért – van amiért! – nagyon megszerette. Mégis, azt hiszem, két olyan Buenos Aireshez kötődő név van, amelyeket a leginkább és a legtöbben ismernek: Evita és Ferenc pápa (a sorrend tetszőleges).
Evita, azaz Eva Perón (1919–1952), születési nevén María Eva Ibarguren, ez a szép, bájos és rendkívül céltudatos nő, Perón elnök második felesége, igen népszerű volt nemcsak a maga idejében. A nevét, a becézést is ezért kapta. Házasságon kívül született gyerek volt. Apja, Duarte földbirtokos kettős életet élt. Egyet a hivatalos hitvesével, egyet pedig egy baszk háztartási alkalmazottjával, akitől öt törvénytelen gyermeke született, köztük Eva is. A feleség az apa korai halála után botrányos jelenetek közepette nemcsak a temetésre nem engedte a cselédjét és gyermekeit, hanem a családot is elüldözte a környékről. Épp ezért számomra titok – nem találtam róla anyagot –, hogy Evita később hogyan vehette fel az apja nevét (bár lehetséges, hogy bárkinek a nevét felvehetik arrafelé), és végül hogyan helyezték el a holttestét a Duarte család kriptájában. Azt azonban tudjuk szerencsére, hogy elüldözésük után az anyja kocsmát nyit, és ebből élnek. Eva aztán korán úgy határoz, hogy saját kezébe veszi sorsát, és nem is akárhogyan. Alig 15 évesen – bár lehet, hogy ezen nincs mit csodálkozni, mert arrafelé régebb is, most is, valahogy jóval korábban kezdődik az önálló élet, mint mifelénk – elmegy szerencsét próbálni a fővárosba. Színésznő akar lenni, de a jelentéktelen kis szerepek helyett a rádióban is jelentkezik, ahol annyira sikeres lesz, hogy ez komoly anyagi haszonnal jár. A pénzt okosan saját vállalkozásba, rádióműsor gyártásába fekteti.
Huszonnégy éves, mikor először találkozik az özvegy Perón (akkor még „csak”) ezredessel, és egyesek szerint szerelem első látásra, mások szerint céltudatos hódítás eredményeként csavarja el a férfi fejét, aki a tizenéves lányokat szereti. Itt megint lehet kutakodni vagy találgatni, de tény, hogy a következő évben, 1945 októberében, miután Eva tömegtüntetést szervez a közben bebörtönzött férfiért, aki ily módon szabadul, házasságot is kötnek. Perónt néhány hónap múlva abszolút többséggel Argentína elnökévé választják, és attól a pillanattól felesége a politikában is harcostársa.
Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy az asszony gyerekkori tapasztalatai sokat nyomtak a latban a személyisége és a preferenciái alakulásában. Soha nem felejtette el a származását. És valószínűleg ugyanennek következtében gyűlölte az arisztokráciát és a középosztályt, szimpatizált a forradalmi eszmékkel, és amikor lehetősége adódott, igen széles körű jótékonykodást folytatott, róla elnevezett alapítványt hozott létre (csak 1955-ig működött). 1949-ben megalapította az argentin nők perónista pártját, és harcolt a nők választójogáért. Természetesen, a divatot is kedvelte, leginkább a franciát: híresek voltak toalettjei, a mindennapi kosztümjei, meg az, hogy elsőnek mutatkozott nadrágban, ami akkoriban még megbotránkoztató volt arrafelé.
Európai körútja alkalmával, ahol kitűnő előadó képességével is hódított, mondta, hogy harcol azért, hogy a szegények kevésbé szegények, a gazdagok kevésbé gazdagok legyenek.
Evita előtt még soha nem volt női politikus Argentínában. Ő teremtette meg ezt a lehetőséget és sikeresen játszotta szerepét. 1951-ben alelnök lett, de akkoriban már jelentkezik a betegsége. Többszöri rosszullét után diagnosztizálják a méhnyakrákot, amely akkor még műthető lett volna, ő azonban nem akart eltűnni a nyilvánosság elől. Mert míg kórházban volt, antiperónista csoportok „Éljen a rák!” feliratokat festettek az épületekre. Következő év májusában még megjelent a tömeg előtt, de akkor már csak egy hónapja volt hátra. Az ország népe gyászba borult, testét bebalzsamozták és üvegkoporsóba tették. A koporsót egy bazilika termében helyezték el, ahová három héten keresztül zarándokoltak a gyászolók, majd a perónista szakszervezeti szövetség székházában kapott helyet. Perón 1955-ös bukása után a puccsisták parancsára egy katonai osztag ellopta a koporsót, és ettől kezdve kalandos utat jár be a fővárosban, majd Európában. Végül 20 év után, az újra elnökké lett Perón harmadik felesége, miután 1974-ben alelnökből férje halála révén elnök lett, engedélyt adott rá, hogy a koporsót és a holttestet visszaszállítsák, és végleg Argentínában maradjon. Itt aztán újabb kerülők és befuccsolt tervek után a Duarte család kriptájába, a recoletai temetőbe helyezték el.
A szinte kétszáz éves La Recoleta temető (1822-ben nyitották meg) ház-, sőt néhol palotaszerű kripták városa, mely márványburkolatú sétányokkal, mellékutakkal, sikátorokkal, szobrokkal és köröndökkel öt és fél kilométeren terül el. Eva Perón sírja egy nagyon szűk utcácskájában van. A fekete márvány kripta falán több emlékező felirattal, köztük egyiken Evita egyik híres, sokat idézett mondata (talán az utolsó beszédéből): Visszajövök és mindenkié leszek. Az idő és a történések őt igazolták. Mítosza ma is él: könyvek, filmek, dalok születnek róla.
A La Recoleta temető mellett áll, szinte azt mondhatnánk, hogy szerényen, fehéren és kívülről eléggé dísztelenül az 1732-ben befejezett Nuestra Senora del Pilar templom. Igazi ékessége az ezüsttel és felül perui inka motívumokkal gazdagon díszített, gyönyörűen megmunkált oltár. De ami a legfontosabb: ebben a templomban szolgált, mielőtt a Vatikánba került Ferenc pápa.