enyhe havazás
borús égbolt
András Gyula elbúcsúzott
Személyesen sosem találkoztam vele, de talán utolsó között én hallottam verset mondani. Alig több mint egy hónappal ezelőtt, 75-dik születésnapja apropóján többször is beszélgettünk telefonon András Gyulával. Örvendett az interjúkérésnek, szívesen mesélt, értékelte, hogy „hazabeszélhet”, szülőföldjének, Csíknak üzenhet. Régi fényképeket keresett elő és elküldte. Egyiken alig félévesen, kötött sapkácskában szinte ijedten vagy meglepődve néz valahová az objektív mellé, a másikon a Fürdő utcai ház virágos, csendes udvarán szüleivel és három öccsével örökítette meg a fotográfus. A következőkön a csíkszeredai gimnázium diákjaként székely harisnyában ropja a táncot az Atheneum színpadán, és feszít egy szál ingben-harisnyában barátjával télidőben az Alma Mater előtt. Láthattam a fényképek jóvoltából frissen végzett, fiatal színészként, tiszta tekintettel a jövőt fürkészve, majd hetven fölött, egy gombaszüret után számba véve a termést, és felvillan mikrofonnal a kezében, verset mondva – mint ahogyan azt tette – haláláig. Mert küldetésének tekintette a versmondást, s nyugdíjas színészként is eleget tett minden felkérésnek, nemcsak a Gellért Sándor szavalóversenyen zsűrizett: legalább tízszer mondta el a Himnuszt Kölcsey szülőfalujában, Sződemeteren, legalább 50-60 Ady-verset mondott el Ady szülőházánál, de Szilágyi Domokos és Dsida Jenő verseit is számtalanszor hazavitte, szülőfalujukba. Kedélyesen, hangulatosan mesélt nekem, mint egy régi ismerősnek, de néha keserédes zöngékkel egyetlen és szeretett társulatáról, a szatmári színházról, amelynek örökös tagjául választották, s ahol megtörtént vele minden, ami jó, és minden, ami rossz is. Nem panaszkodott egészségi állapotára, de amikor további terveiről faggattam, meglepetésemre azt válaszolta, hogy nincsenek. De van egy vers, ami a kérdésről eszébe jut. És elmondta, mintegy búcsúzóul: „Hívott a titkok nagy mezője, / Kellette magát száz sima út / És én legényesen, dalolva / Csaptam mögöttem be a kaput. / Valamennyi út fölfelé tört, / Ragyogón és virágba veszőn / S én feledtem a csendes udvart, / Rohantam részegen a mezőn...” Itt egy kissé megtorpant a versmondásban, majd az Ady-vers utolsó szakaszával folytatta, zárta: „Vissza, a vén csöndes udvarba / Elsüllyedt azóta mind az út / S távolból hallom, ködben, éjben, / Hogy nyitogatnak egy vén kaput.”
Daczó Katalin
András Gyula csíkszeredai születésű színművész, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának örökös tagja életének 76. évében, 2017. március 24-én reggel elhunyt. Tisztelői, barátai ma 13.30 és 15 óra között a szatmárnémeti színházban felállított ravatalánál vehetnek végső búcsút tőle. Temetése ugyanaznap a „Magyari” (Rodnei) utcai temetőben lesz16 órakor.
-min.jpg)
