Milyen lehet, amikor valaki saját maga menedzsere, főnöke, aki maga dönti el, hogy mit és mikor végez el, közben jön és megy, utazik, emberekkel beszélget, megállhat a szép és a jó mellett, és úgy dolgozik, mintha nyaralna. Álommunka? Magyari Teklának az lett az újságírás: képben-hangban-szóban a székelyföldi valóság, a vidéki élet és a követendő példák megmutatását érzi küldetésének.

– A vidék szerelmese – mindig ez ugrik be, amikor a tudósításaidat nézem, cikkeidet olvasom. Mit szólsz hozzá?

– Igen, egyre inkább az vagyok, ahogy az évek telnek. Sokkal szívesebben járom a vidéket, beszélgetek a még természetes kedvességüket őrző, ráérős falusiakkal, idősekkel, egyszerű, őszinte emberekkel, mintsem gazdasági vagy politikai anyagokat gyártsak, netán egy parlamenti folyosón várjak órákat, hogy mikrofonvégre kapjak egy-egy politikust. Nagyon szerencsés vagyok, hogy én választhatom a témáimat, ez különös kegy, „krém” a szakmánkban, és így persze igyekszem olyan témákat választani, amelyek közel állnak hozzám, amelyek feltöltenek, és remélem, az olvasót/nézőt is feltöltik. Nem tudom, voltam-e valaha például egy-két hetes szabadságon, ezért a munkáinkat is úgy igyekszem szervezni, hogy az legyen egyben kirándulás, és számunkra is új élmény, hogy minél több olyan helyre menjünk, ahol korábban még sosem jártunk. Mert nekem a munkám a nyaralásom. Ugyanakkor magánemberként is egyre inkább vágyom vidékre, egyre inkább a természetközelben töltődök fel. Remélem, két-három év múlva már falusi lakos vagyok, paradicsomot kötözök a kertemben, nagy ebédeket főzök a barátaimnak, és egy árnyas diófa árnyékában tálalom. Azt hiszem, ez minden vágyam. Persze az is meglehet, hogy az első tél után felismerem, hogy nem vagyok eléggé vidéki alkat, hogy a ház körüli munkák meghaladnak, de nem tudom meg, ha ki sem próbálom…

– Aktív vagy a közösségi oldalakon, és a másik dolog, ami látszik, hogy imádod a munkád – ennek többször hangot is adsz. Miért, mitől ez a nagy szerelem?

– Extrovertált személyiségtípus vagyok, viszonylag „magamutogató” – elvégre színművészeti egyetemet (is) végeztem. De az is tény, hogy a közösségi oldalakat eléggé tudatosan is használom – kivéve, ha a kutyám kétezerhétszázadik fotójáról van szó –: általuk szerzem az újabb és újabb témáimat, meghívásainkat, felkéréseinket. Nekem a Facebook az ún. reklámfelületem. Emiatt hívnak egyre mindenfelé, ez lesz itt, az lesz ott, gyertek, forgassatok a mi falunkban is egy riportot. Szenvedéllyel szeretem a munkámat. Színész koromban ugyanezt nem mondhattam el magamról. Tele voltam szorongással, önbizalomhiánnyal, bizonytalansággal, a televíziózás és az újságírás tett azzá, aki ma vagyok. Rengeteg élményt, sikert kapok. Olyan helyekre jutok el, ahová nem sajtósként nem juthatnék el, gyakran úgy érzem, hogy nekem kellene fizetnem azért, hogy ezt a szakmát gyakorolhatom. A betű, az írás is nagy szerelem, már általános iskola óta, köszönhetően Szakáts István Péter tanár úrnak. Sokkal szabadabb, nagyobb felületet látok a véleményformálásra, mint színészként valaha is láttam. Ha érdekel egy téma, eldöntöm, kinek, melyik műsorba tudom eladni, hová passzolna, és ha eladom, forgatom. A szabadság kulcskérdés az egész életemben. Nagyon sok pénzt megér, és sok mindenért kárpótol, hogy csak azt vállalom el, amit én akarok. Óriási luxus ez. De igen, az is benne van, hogy csak akkor keresek pénzt, ha dolgozom.

– Van benned küldetéstudat? Miért fontos szerinted megmutatni a világnak a homoródkarácsonyfalvi Dungó-feredőt vagy a közösségi összefogásból épülő kosteleki utat?

– Hogyne, nagy. Mert nagyon nagy értéknek tartom ezeket az „apró” dolgokat, amelyekről az MTVA-nak forgatok vagy a Nőilegnek írok. Tudatos törekvésem mindazt megmutatni, amit a székely falu még ad, ami a régi világból megmaradt, ami követendő, ami szép kezdeményezés, hátha mások is kedvet kapnak a jóra. Hiszek a pozitív példák teremtő erejében. Nem tudom elképzelni – egyelőre –, hogy csak pénzért dolgozzak. Nagyon is fontos a pénz, de korántsem elsőrendű. Az elsőbbséget az én értékrendemben az élvezi, hogy hozzáad-e az adott téma, kezdeményezés, példa a világhoz? Szép? Jó? Hasznos? Emelt fővel vállalható akár tíz év múlva is? Mélyen hiszem, hogy – ha apró lépésenként is – de megy a könyvek által is a világ elébb, és hátha egy-egy újságcikk, televíziós tudósítás révén is. Ha nem hinnék ebben, akár tologathatnék Excel-táblázatokat jobbról balra egy multinak. Hiszem, hogy amiből mi feltöltődést, hitet, megerősítést nyerünk mint közvetítők, jut abból másnak is, ha jól végezzük a munkánkat.

– Csapatmunka egy szép anyag elkészülte. De tudom, volt olyan is, amikor te egymagad voltál a csapat – azaz riporter is voltál, operatőr is, meg is írtad, amit kellett. Milyen volt ez a helyzet neked?

– Volt ilyen, igen, amikor kényszermegoldásként egyfős stábként forgattam Kanadában vagy Amerikában. Hatalmas szerencsének tartom, hogy elkísérhettem turnéikra a Szentegyházi Gyermekfilharmónia 140 gyermekét, akikkel azóta is szo­ros a viszonyom, vagy a székelykeresztú­ri Vadrózsák néptánccsoportot egy észak-amerikai turnéra, mielőtt még lezárták volna a világot. Vagy Svédországba, Lengyelországba… Sokkal nehezebb egyedül, mert nem vagyok operatőr, és egyébként – hatalmas szerencsémre – Erdély egyik legjobb operatőr-vágójával, Simó Csabával dolgozom már nagyon sok éve, az ő profizmusa, szépre törekvése és maximalizmusa hatalmas biztonságot és előnyt is jelent a tudósításaink minőségében. Kényszerből olykor megoldottam nélküle is a forgatásokat, tűrhető formában, de közel sem olyan képi minőségben, ahogyan ő alkot.

– Árnyoldala egyáltalán nincs a munkádnak? Vagy unalmasabb része?

– Vannak, persze, olykor unalmasabb munkák is, hogyne lennének. De mivel a témáim 95 százalékát én választom, tudatosan válogatom a számomra érdekeset, izgalmasat, újat, szépet. Árnyoldal lehetne az is, hogy otthonról dolgozom, hogy így sosincs vége a munkának. Ha éjfélkor kell valamit befejeznem, akkor éjfélkor fogom, ha nem sikerül, akkor hajnali 3-kor. De eszméletlen mennyiségű energiát rakok a munkába, mert én a munkám vagyok.

– Hogyan találod meg a témákat, az alanyaidat?

– Az újságírásban az a jó, hogy minél több éve vagy a pályán, annál nagyobb a kapcsolatrendszered, annál olajazottabban mennek a dolgok. Nagyon sok témát látok a Facebookon, de sokfelé meghívnak, szólnak a rendezvényeikről, ha látok benne fantáziát, és épp szabad az időpont, örömmel megyünk. Nagyon fontos a kapcsolati háló, és nagyon-nagyon tudatosan ápolom is ezt, hosszú távban gondolkodom. Tudnod kell fejből, melyik anyaghoz kit „vegyél elő”, ki az, aki jól beszél, ki az, akitől jobb, szebb, tartalmasabb lesz az anyagod.

– Hogyan viseled, ha visszautasítanak?

– Nem gyakran, de előfordul, hogy visszautasítanak, azt is megértem. Személyes problémát sosem csinálok belőle, tudom, a visszautasítás nem nekem, hanem a nyilvánosságnak szól. Könnyedén „lapozok”. Ma már szerencsére van az a magabiztosságom, hogy tudom, ha nem jön össze ez, akkor összejön az, ha nincs itthon ő, akkor keresünk valaki mást. Fájó, de szinte senki sem pótolhatatlan. Tizenhárom éve televíziózom, és voltak „necces” helyzetek és határidők, de soha nem késtem le egyetlenegy műsorfelvételt sem – illetve egyet igen, talán tíz éve, mert hét órán át nem volt áram a város központjában, emiatt nem tudtunk időre megvágni és elküldeni egy anyagot. De ez az egy volt. A színház fegyelemre tanított. Ha vénasszonyok potyognak is az égből, az eladott anyagnak ott kell lennie időre. Ha beteg vagy, ha gyászolsz, ha kiürült a világ, bárhogy. De valahogy mindig minden megoldódik. Ha nem így, akkor úgy.

– Van valami titka, receptje annak, hogy milyen anyagokat, témákat lehet a legjobban „eladni”?

– Szépre, követendőre, pozitívra törekszem, de mivel ismerem a felvásárlók tematikáit, „szívügyeit”, tudom, hogy melyik témát kinek, hova érdemes felajánlanom. Vannak, akik szerint nem újságírás az, ha csak a „rózsaszín ködöt” vagy a „skanzent” mutatod. Szerintem meg de. Nem behunyom a szemem a világunk árnyoldala fölött – mert persze, hogy látom, van az is bőven, pláne például a kampányban –, de én igyekszem a szépre koncentrálni. Annyi negatív hír folyik a médiából, miért ne képviselhetném én a reményt, optimizmust adó szeletét a világnak? Mi tényleg rengeteg pozitív példát látunk. Persze, azt is látom, hol, mik a gondok, az emberi kicsinyességet, a természet kizsákmányolását vagy a gyarlóságot, de ha szép történetekkel is kereshetek pénzt, miért ásnám magam én is a hibakeresésbe, a nyomorúságba? Azzá válsz, amivel foglalkozol… Nagy bizalmat kapunk tudósítóként, riportjainkon keresztül szubjektívan is láttatjuk a világunk. És ez nagy felelősség, amit egyetlenegyszer lehet eljátszani.

– Hogy látod, hatással van rád, személyiséged, egyéniséged alakulására ez a munka, a sok emberi találkozás? Változtál általa? Ha igen, milyen értelemben? Mire tanít? 

– Nagyon sokat változtam, sokkal nyitottabb, tágabb látókörű, bátrabb, magabiztosabb lettem a munkám által. Itt én „rendezem” az anyagainkat, míg színészként, úgy éreztem, parancsot teljesítő katona vagyok. Lehet, naivitás, de úgy érzem, újságíróként van minimális hatásom a világra.
 

Magyari Tekla tizenhárom éve az akkori Magyar Televíziónál (MTV) kezdte a televíziós szakmát, mint mondja, jó szerkesztők kezei között. Ma magánvállalkozóként leginkább magazinműsoroknak dolgozik. A Duna TV Térkép című műsora az egyik legfőbb megrendelő, de sokat forgatnak az M1 Élő egyház, Család-barát, az M2 Petőfi TV Én vagyok itt, az M5 Multiverzum műsorainak is, gyakorlatilag az MTVA csatornáival van szerződéses viszonyban. Ugyanakkor a lap indulása óta a Nőileg újságírója is. Székelyudvarhelyen él.