Vasari híres fedett hídját kívül-belül megtapasztaltam. Legalábbis azt és úgy, amennyi belőle a nagyközönségnek elérhető. Első firenzei látogatásomon lehet, hogy még nem is tudtam létezéséről. Az az egy nap inkább csak rohangálás volt, hogy legalább egy-egy pillantást vessünk mindarra, amit felsorolt a sértődött idegenvezető hölgyünk, aki a Boboli-kertben lefeküdt a fűbe és bámulta az eget, jelezvén, hogy sem Firenze, sem mi nem érdekeljük. A Boboli különben a Pitti-palota mellett, mögött elterülő hatalmas park, az a tó-, szobor-, lépcső-, virág-, bokor- és lugasköltemény, amilyeneket jobb helyeken paloták közelében megalkotott a nyugalomra és harmóniára vágyó emberi szellem és persze pénz, s amelybe szintén épp csak beleszagoltunk, a szélébe, mert kutyagoltunk tovább. Először is, másodszor is, sokadszorra is, amikor ott jártam, mert mindig egy körút egy napja volt az. Sajnos sosem éltem egyfolytában több napot Firenzében, de az európai utazási terveim között szerepel, egyelőre a nagyon erős vágy szintjén az, hogy néhány napot csak ott töltsek el és végigjárjam keresztül-kasul, mindenhol annyi időt töltve, amennyi jólesik. Persze utána máshol is Toscanában, de majd erről is szó lesz. Ebből is kitűnik, hogy mindaz, amit Firenzéről, de nem csak, összegyűjtöttem, és aminek egy részét most felidézem, több külön látogatás eredménye. A Vasari-folyosó előnyeit is élveztem egy olyan alkalommal, mikor Firenzében úgy jártam, hogy miközben a Ponte Vecchio üzleteit, gyönyörű aranyékszereit bámultuk, és arra emlékeztünk, hogy ezt a hidat még Hitler sem robbantotta fel (az összes többit igen), eleredt az eső. Zápor volt ugyan, mégsem várhattuk ki a végét, mert időpontunk volt az Uffizzi-palotába. Ekkor derült ki, milyen csodajó, hogy ernyő nélkül is nyugodtan végigsétálhattunk az Arno partján, a híd alatti árkádsoron. Igaz, nem volt könnyű, mert mindenki ott akart közlekedni, de sikerült. Különben a gazdag árkádos építkezés Olaszország-szerte jellemző. Ilyen szempontból a legfantasztikusabb talán Bologna, ahol majdnem az egész várost körbe lehet úgy járni, hogy szinte sosem kell kilépni az ódon hangulatú, árnyékos folyosók alól. Idejében a palotához értünk. Szinte azonnal sikerült bemenni – mindkét alkalommal, mikor ott jártam –, mert az utazási irodák előre lefoglalják a belépőket. Az egyéni látogatók az épület teljes hosszában várakoztak mindig, amikor arrafelé vitt utam, fecsegve, olvasgatva, sokszor épp az útikönyvet vagy a képtárról szóló szövegeket tanulmányozva, azzal a türelemmel, amit a nagyon fontos, kivételes élmények megtapasztalásának vágya biztosít. Az Uffizi eredetileg I. Cosimo di Medici hivatalokat (ez a név jelentése is) magában foglaló palotájának készült, Vasari tervei alapján. Halála után I. Francesco a család híres művészeti gyűjteményét állította itt ki. A rendkívüli műveket magában foglaló és egyre gyarapodó művészeti kincs akkoriban a nagyhercegi család gazdagságát és hatalmát szimbolizálta. Az épület, különböző változtatásokkal, hozzáépítéssel és rombolásokkal sokáig a társasági életnek is a központja volt. A műtárgyakat a 19. században osztották háromfelé és maradt itt inkább a festészet, de azért az ókori részleg gazdag szoborgyűjteménnyel is büszkélkedik. Amikor végre eljutottam az Uffizibe, már láttam a Louvre, az Ermitázs és a Prado gyűjteményét (meg néhány más hírest, nagyot, de nemzetibb jellegűt, ezért nem számítom őket ide). Ez a megállapítás most nemcsak azért fontos, mert rendszerint ezeket szokták összehasonlítgatni, és rangsorolni nagyságuk, gazdagságuk, értékük és ki tudja még milyen szempontok alapján. Ami valószínűleg így helyes, és azt is elképzelhetőnek tartom, hogy erre szükség van, vagy legalábbis volt, míg létezett kánon a művészetekben (és persze az irodalomban is, de ez már más fejezet). Ők a klasszikus, az örök értékek – ha egyáltalán merhetem ezt ma leírni –, az időtálló művek tárházai (bár néhol a modernek és a kortársak is megjelennek). Bennük napokat lehet és kell (?) eltölteni, vagy legalábbis így illik áradozni róluk. Nekem mást jelentettek, mert másképp mentem oda. Nem mondom, hogy nem bóklásztam mindegyikben, amennyit csak lehetett, de az Ermitázs kivételével mindenhol céltudatos voltam és mindegyik mást jelentett, nagyon különböző érzésekkel és felismerésekkel. A Téli Palota szép volt mint épület és belső talán a legszebb, legimpozánsabb mind közül, és a művek között is néhány rendkívül ismert, az iskolai tananyagból megmaradt található itt. Az megint egy más kérdés, hogy a mi időnkben a tananyag illusztrációi leginkább a szovjet múzeumok anyagából kerültek ki, mint a pszichológusok, írók és gondolkodók is abban az időben. A Louvre esete más volt. Oda leginkább a Mona Lisáért kívánkoztam. Másért is, de most nem részletezem, csak a legfontosabbat. Mert Párizsban jártamban, szerettem volna megfejteni Gioconda titkát, amely ma is kísért. Megérteni, miért foglalkoznak annyit vele, mitől annyira különleges, hogy még mindig kutatják. Vágytam a csodára. De be kell vallanom, a reveláció elmaradt. Illetve volt, de azt más, a váratlanul felbukkanó szamothrákéi Niké okozta. És a szinte átláthatatlan mérete, mert az volt akkor nekem, még térképpel a kezemben is. A Pradóba Bosch és a Gyönyörök kertje szinte átláthatatlanul gyönyörű világa vonzott, de kíváncsi voltam Goyára és Velazquezre is, hisz Feuchtwanger regénye és A harmadik udvarmester (Passuth könyve) tinédzserkori olvasmányaim voltak. Ez reveláció volt. Ritkán éreztem azt az elragadtatást, ami a Pradóban fogott el. Az a többször is megélt aha-élmény, amely csak a kiváltságosaké lehet. Hasonlót a közelében, néhány évvel később, a Thyssen–Bornemisza képtárban és valamikor Amsterdamban a Van Gogh múzeumban tapasztaltam. Azóta mindháromba visszavágyom. Az Uffizziben szintén kamaszkori vágyam várt, Botticelli (1445–1510) két képe, a Vénusz születése és a Tavasz. Számomra addig (is) a légies finomság, a szépség és a harmónia megtestesítői voltak ezek a festmények. Olyanok, melyeket látva feltesszük a kérdést, hogyan létezhet ennyi szépség, hogyan alkothat ember ilyen gyönyörűt? Félve a csalódástól, egyben vágyakozva a gyönyörre kerestem, és egymás közelében találtam meg a két képet. Pont olyanok voltak, mint álmaimban. Ők voltak a beteljesülés.

Albert Ildikó