Dr. Ambrus Tünde a történeti földrajz művelője, múlt héten a helyi közösségeknek a járványokhoz való viszonyulásáról beszélt. A Sarány István által készített beszélgetés befejező része a ma embere számára leszűrhető tanulságokat összegzi.
 

– A járvány elleni küzdelem kérdésköre kapcsán említi az újratervezés fogalmát. Kifejti bővebben, mit jelent ez? S mit fednek az Ön értelmezésében annak különböző fokozatai?

– Az újratervezés fogalmát a katonai, illetve az informatika szakirodalomból kölcsönzöm, és a társadalmi, természeti tényezők mérlegére állítom. Az „első” újratervezést a középkori pandémia érlelte ki, feladva az emberiségnek a kooperatív stratégia lehetőségét. Ez még számolt az adott terület eltartó és fenntartó, regenerációs képességével, azaz nem avatkoztak be a természet rendjébe, amelynek következtében megváltozott volna az ökológiai rendszerek természetes, dinamikus egyensúlyi állapota. Ha azonban tovább lépünk, láthatjuk, hogy a felvilágosodás és a romantika ugyan felfedeztette a társadalommal a természet szépségét, gyógyító és felfrissítő potenciálját – sőt a természetvédelem mentalitás-történeti gyökerét is itt érdemes keresni –, de a 20. század hamis fejlődési illúziója (nagyobbat, többet!), továbbá a 21. század küszöbén a sikerorientált projektek feledésbe süllyesztették az ökológiai szemléletű tudást, illetve gyakorlatot, azt, amit a falutízes/szeges, és azon túli közösségek évszázadokon keresztül kiérleltek. 
 

A mai Újratervezés tárgya a Covid-19. Mostanra ugyanis megérkeztünk abba az időintervallumba, amikor a természetnek már nincs lehetősége a teljes és folyamatos regenerálódásra és „természetes” evolúciójára. A természet ugyan képes regenerálódni, újabb egyensúlyi állapotot létrehozni, azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy ennek határmezsgyéi vannak. Úgy tűnik, hogy elérkeztünk a mezsgyékhez, de legalábbis tudatosulni látszik, hogy ezek léteznek.

– Konkrétan milyen intézkedésekről van szó? És milyen eredménnyel, következménnyel jártak ezek?

– A fenntartható fejlődés eredeti koncepciója ugyan helyes volt, de a hivatalos definíciót a politikai intézmények, a gazdaságnövekedést sürgetők képviselői fogalmazták meg a saját érdekeiknek megfelelően. Meghatározták a célt, vagyis, hogy utódainknak is legyen például tiszta levegője, vize, legyen kenyere stb., csupán azt nem mondták, tanították meg, hogy ezt hogyan csináljuk. Nem azért, mert nem tudták, hanem azért, mert a megoldások anyagi természetűek. A történet idestova fél évszázada kezdődött el, de a helyzet sokkal rosszabb, mint akkor volt. A fejlődésbe lendült társadalmak térstruktúráiban a termelés egyre intenzívebb formákat öltött. A társadalmi, gazdasági és környezeti problémák rendkívül bonyolult összefüggésrendszerben jelentek meg. Fenntarthatóságról beszéltünk egyre gyakrabban, de vajon tudtuk, hogy mit akarunk fenntartani? A politika, a projektek, a stratégiák évtizedei, a média, illetve a tudomány eddig tudott eljutni, eddig tudott bennünket eljuttatni. Most már láthatjuk, hogy ez nem elég, mert több tisztelet jár a természetnek.
Már több változatban is szembesülhetünk azzal a felismeréssel, hogy nem egy „véletlenül” elszabadult vírus okoz globális válságot, hanem a modern társadalmak működése, gondolkodása és életformája a probléma forrása. Mintha elfelejtettük volna, vagy nem akarunk emlékezni arra az ősi tudásra, hogy létezésünk és életmódunk minden feltétele végső soron a természettől függ, hiába is akarjuk igazolni, bizonygatni magasabbrendűségünket. Azt gondoltuk, hogy a teremtett világ velünk, az emberrel kezdődött és velünk is fog befejeződni. Bár a rendszer részei vagyunk, mivel értjük, úgy gondoltuk felette állunk. Úgy tűnt, nincs, amit nem tehetünk meg. Tény, hogy Újratervezés szükségeltetik, hiszen arroganciánk nem indokolt. Kiszolgáltatottak lettünk, pedig úgy tudtuk, biztonságban élünk. A globális világ sebezhetővé vált. Beteg világban nem maradhatunk egészségesek.
Láthattuk, hogy a fogyasztói társadalmak mindennapi álmai napok alatt rémálmokká váltak. Őket érte a legváratlanabbul a „veszedelem”, annak ellenére, hogy a tudósok, illetve a hálózatok tudománya már pár évtizede modellezi és figyelmeztet arra „hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és ez mit jelent a tudományban, az üzleti és a mindennapi életben”. A koronavírus miatt országok, régiók, kistérségek, települések és családok zárkóztak be, és ezzel részlegesen kivonták magukat a világ fergetegéből, mobilitásából. Azt gondolom, hogy egyetlenegy politikai erő sem tudta volna így megcsinálni Covid-19 nélkül azt, amiben voltunk/vagyunk.
De bármilyen sokan félnek a gondolkodástól, a változásoktól, a világ nem lehet már olyan, mint a járvány előtt volt. Egyre többen vannak azok, akik hangsúlyozzák, hogy a krízis előtti „fenntarthatatlan” ne is folytatódjon. Gyarapodnak azok, akik most megértették, hogy a problémák kombinálódtak, hálózatosodnak, hogy változtatni kell a vásárlástól az étkezésen át a szemétkezelésig. Szólnunk kell azonban azokról is, akik kételkednek a Covid-19 okozta világjárvány realitásában, sőt tagadják is azt. Ők a „normalitást”, illetve annak folytatását ígérik. Ezek a szemléletek is a fejlődés eredményei, hiszen a felhalmozott hazugságok vagy az ultraliberális gondolatok rengetegében ők azok, akik nem tudnak eligazodni. A továbbiakban érvényes állítást talán nem szerencsés megfogalmazni, de érvényes kérdést igen: mi a rossz abban, hogyha bezárul a tér, nyílik az elme?

– A fent vázolt gondolkodásmódnak lehet-e szerepe a ma, a jövő alakításában?

– Igen, amennyiben az Újratervezésben a székely falutízesek világa és az azon túli rendezőelvek kínálják a módszertani fogódzót, abból az elvből kiindulva, hogy a természet biztosítja létezésünk és civilizációnk minden feltételét és minden szükségletét. A természethez kell igazodnunk, alkalmazkodnunk, amikor jövőnket tervezzük. A természet a bölcsesség tökéletes forrása. A természet diktálja számunkra a rendet, de ehhez kell a bölcs, természet törvényeit tiszteletben tartó, újratervező rendező, akinek az elmúlt hónapok lehetőséget teremtettek arra, hogy feltérképezze, felleltározza, mi a fontos a földi életben. A bölcsesség eredetileg az emberi fajban benne van, a találékonyság pedig a génjeinkben.
Azt gondolom, hogy a jelen események globális színpadán játszódó negatív evidenciák zsákutcájából csak úgy lehet kijönni, ha visszanyúlunk az olyan összetett, az elmúlt századokban jól kiérlelt szerves, alanyi alapon nyugvó közösségi modellekhez, amelyeknél – úgy tűnik – jobbat nem találtak ki. A zsákutcából való kihátrálás nem visszalépés, hanem lehet, okos útkeresés, remény és bizakodás rátalálni és rálátni a helyes irányra, a Covid-19 okozta traumák kezelésére. Azoknak a közösségeknek, amelyek a rendtartást már a középkorban kiérlelték, van hová visszanyúlniuk. A tízesnek/szegeknek ehhez megvan a jól kiérlelt történeti tapasztalata, tradíciója. Voltaképpen csak folytatják azt, amit évszázadok alatt eredményesen ismertek fel, illetve működtettek.

A jelenlegi Újratervezést csak rendszerszemléletben és természettudományos alapokról lehet korrekt módon megközelíteni. Éppen most, éppen itt kellett felismernünk, hogy a teljességre, az egészre törekvő (holisztikus) rendszerben való gondolkodás nemcsak lehetőséget kínál az emberiségnek, hanem időszerű alkalmat is ad az ismételt újratervezéshez, alig kicsivel régebbi életmódunk szükségszerű megváltoztatásához.
Itt a tiszta felismerés: nagy a szerepe az egyéni felelősségnek. Úgy is fogalmazhatok, hogy a Covid-19 a helyére teszi az embert, vészhelyzetben megnő az ember „kreativitása”. A koronavírus okozta bezártságban, tehetetlenségben mindannyian megtapasztalhattuk, hogy emberi kapcsolataink tartottak életben. Ez az a pont, amikor felismerésünkkel, tudásunkkal, az információáramlás lehetőségével megcáfolhatjuk Albert Einstein végiggondolt aggodalmát, mely szerint tudósként, gondolkodó emberként félt „…attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta”.
Természetesen az újratervezés következményei nem lesznek olyan sebesek, mint a Covid-19, hiszen a hatalom, a multinacionális cégek, a bankok, valamint ezek érdekeit képviselő média és marketing lépésminták igyekeznek megmenteni az erejüket, lehetőséget teremtve a piaci és politikai manipulációnak, illetve spekulációnak. Ugyanakkor nagy visszatartó erővel bírnak a közmegegyezések, az egyéni megszokások, a fizikai és szellemi kényelem eddigi eszközei, a státusz kérdése, amely gyakran meghatározza a viselkedést. Optimistán mégis arra a törvényszerű folyamatra következtetek, hogy süllyedés az ára az emelkedésnek. Sorakozzunk azok közé, akiknek a Covid-19 már megtanította: csökkenteni kell az élelmiszer- és energiafüggőségünket, kevesebb fogyasztással, takarékossággal is kényelmesen lehet élni.
Ez a szemlélet azonban nem tanulható a szó mindennapi értelmében, nem megtanulandó anyag az iskolában, ugyanis a fejlődés kulcsa a tudatosság. Tudatosság nélkül fel sem merül, hogy lehetne másképp is. A modern tudomány sem képes átlépni a tudatosság küszöbén. Az oktatás jelenlegi formájában, de az egyház, a család sem képes ezt átadni, csupán inspirálni tud a tudatosság irányába. Ha a család, az egyház és az iskola jól inspirál, tanulunk a létünk jelenlegi történéseiből. Úgy tűnik, a betegség, a halál fenyegetése és ténye, valamint az ebből eredeztethető félelem kényszeríti ki bennünk értékrendünk átrendezését, létünk újraértelmezését, és az ehhez szükséges emberi erőt, elszántságot: élni akarunk családban, közösségben, és az életet biztosító természetben, a Földön; szeretnénk visszakapni a biztonságot nyújtó kereteket.