Dr. Ambrus Tünde a történeti földrajz művelője, eddig két kötete jelent meg a székely falutízesekről. Megjelenés előtt áll a jelenlegi járványügyi helyzetben időszerű tanulmánya arról, hogy miként kezelték a helyi közösségek a különböző krízishelyzeteket. Megállapításairól, illetve az azokból a ma embere számára leszűrhető tanulságokról beszélgetett vele Sarány István.

 

– Irodalmi élményeinkből, a történelemórákon tanultakból, no meg környezetünk kollektív emlékezetéből tudjuk, hogy Európán, így nálunk is szembesült már a lakosság különböző – egészen nagy területeken végigsöprő – járványokkal. Erre utalnak városaink pestissel kapcsolatos fogadalmi emlékművei, vagy falvainkban a különböző járványok után állított emlékek. A karantén intézménye sem ismeretlen, ugyanis a Gyimesi-szoros keleti végén helyezkedik el a hajdani vesztegzár létére utaló Kontumácia, az azonos nevű kápolnával…

– Az emberiség történetében rendre előfordultak krízisek, válságok, szükségállapotok.

Ha ezeket a jelenségeket a lokalitás–globalitás viszonylatába állítjuk, szembeötlő, hogy ezek többnyire lokálisak maradtak, míg az első globálisnak titulálható jelenség a járvány volt, a „nagy emberhalálnak” vagy „fekete halálnak” nevezett középkori pestisjárvány, amely 1347-ben kezdődött. Ismereteink szerint ez Kínából eredt, és Indián keresztül érte el a Fekete-tenger partjait végigsöpörve, behálózva több hullámban is egész Európát, illetve az azon túli emberlakta kontinenseket. Ennek a globális jelenségnek is egyik meghatározó tulajdonsága a mobilitás volt, amelynek során ember, állat, áru, pénz mozgott a térben. A járványt a főbb kereskedelmi útvonalakon árukat szállító kereskedők hajói „szállították”, hiszen a hajókon patkányok, és velük együtt bolhák is „utazhattak”, amelyek terjesztették a Yersinia pestis nevű baktériumot. Ezek a szárazföldre jutva fertőzték meg a háziállatokat és az embereket egyaránt, elpusztítva az emberlakta szárazföldek lakóinak megközelítőleg egyharmadát.
Az információ, a tapasztalatszerzés és ennek megosztással való terjedése a középkorban lemaradt a baktérium okozta betegség terjedési sebességétől. Így javarészt a gyógyítási/gyógyulási sikerek is lokális szinten maradtak, a betegség okozta krízis viszont fokozatosan globális szintre emelkedett. Számos település esetében erre utalnak azok a tárgyi emlékek, amelyeket köszönetképpen vagy éppen a járvány végét remélve állítottak. Urbánus térségekben például: Pestis-oszlop Bécsben, Pestis–Madonna-szoborcsoport Esztergomban, Szentháromság-oszlop Temesváron, Szentháromság-szobor Kolozsváron stb. Azokban a kis székelyföldi falvakban is, ahol átvészelték a járvány különböző hullámait, a helyi lakosok életben maradásukért hálából gyakran tárgyi emléket (keresztet, emléktáblát, emlékművet, kápolnát) emeltek. Amikor a székely falvakban járunk, találkozhatunk azokkal a tereptárgyakkal, amelyek a dögvész „örök emlékezete”, vagy az őszinte, bensőséges fohász céljából, a járványok okozta emberi áldozatokra emlékeztetnek, de gyakoriak azok az információhordozó emléktárgyak is, amelyek azon személyeknek adóznak, akik életmódjukkal, cselekedeteikkel önzetlenül viszonyultak a járvány okozta krízishez. E sugallni vágyott jelenség realitására utal a kászonaltízi templomban elhelyezett Lu­kács Mihály (a pestisjárvány krónikásaként emlegetett lelkész) szarkofágja, illetve a templomkertben lévő Andrási Mihály (a pestisjárvány idején áldozatos segítő munkát folytató plébános) síremléke.
Ezeknek a szakrális jellegű tereptárgyaknak az igazi jelenősége nem is annyira a közvetlen interpretációban, hanem inkább a mögötte meghúzódó jelenségben rejlik, mert olyan életkeretet, szakrális teret formálnak, ahol ezek – történeti, esztétikai, etikai értékek, mint a közösség tagjai iránti gondoskodás, emlékezés önfeláldozó segítőkre, vagy éppen transzcendens erőknek hála a megmenekülésért stb. – közüggyé válhattak és ennek teljessége kiépülhetett. Az ingó vagy ingatlan jellegű alkotások napjainkban fokozott figyelmet kapnak, mert elgondolkodtatnak felmenőink küzdelmein és követendő példára ösztönöznek. 
Ami a karantén intézményét illeti, a tapasztalatból kell kiindulnunk. A tapasztalat ugyanis megmutatta, hogy a betegség izolálásának és terjedése megakadályozásának az első tervezési lépésmintája, egyetlen racionális módja a karantén, a vesztegzár. Történelmi adatok szerint a világon először 1347-ben Raguzában rendeltek el hivatalos karantént. A karantén kifejezés itt és ekkor alakult ki, illetve kapott önálló értelmet: a zárlat negyvennapi időtartama olaszul quarante/quaranta, franciául negyven. A Habsburgokkal perszonálunióban újjászervezett Királyi Magyarország a jól bevált karantén-, illetve vesztegzár-mintát vette át egészségügyi szervezetének kiépítésében. A bécsi udvar a Habsburg Birodalom határvonalán található vámhivatalok mellé egészségügyi vesztegzár-hálózatot alakíttatott ki: „Contumaz Stationen” néven. A gyimesi Kontumác a 18. század derekán pontos előírások alapján működött: a fertőzött helyekről érkezők kötelesek voltak 40 napot vesztegzárban tölteni; málháikat három hétig szellőztetni, irataikat ecetes gőzzel fertőtleníteni stb. A vesztegzár felépítését a helyi lakosságnak kellett biztosítania: külön épület a személyzetnek, a málháknak, állatoknak. A vámhoz érkezőket a vesztegzár elöljárója előbb kihallgatta és vallomásukat jegyzőkönyvbe vette, majd következett az orvosi ellenőrzés, és a karantén elrendelése. A 19. században a gyimesi vesztegzár feladata a marhavész (állatpestis) elhárítására korlátozódott, a század végére a működését felszámolták.

– Földrajzkutatóként a hagyományos székely falvak településszervezését kutatja. Hogyan tükröződtek ezek a járványok, a járványügyi intézkedések a rendtartó székely falvakban?

– A történeti földrajz keretében folytatott gondolati ívre, valamint a funkcionalitást vállaló gondolkodásra hagyatkozva kerestem, hogy a járványok által előidézett újratervezések megoldásai jelen voltak-e a székely falvak lakóinak életében, a felelősségteljes rendelkezésekben, törvényekben. E tekintetben elsőként Imreh István A törvényhozó székely falu című kötetével állított irányba, bizonyítva, hogy a székely falutízesekben, szegekben nemcsak a földművelésnek, az erdőgazdálkodásnak, a legeltetésnek, a határ tiszteletben tartásának, a hit gyakorlásának volt szere, illetve rendje, hanem a járványügyi intézkedéseknek is. Az emberek természetes logikájukra hagyatkozva ugyanis felismerték, hogy az események lokális színpadán játszódó negatív evidenciák zsákutcájából úgy lehet kijönni, ha visszanyúlnak a szabályozások értékrendező elvéhez. Ezek a rendtartások a társító logika mentén példázzák, hogy az adott kornak, korszakoknak, illetve térnek a közössége tudatában volt egyrészt annak, hogy a település lakosságának megmaradása a felelősségteljes, az össztársadalmat átfogó „jó rendtartásoktól függ”, másrészt, hogy a székely falutízesek, szegek, szerek terei, az erdők, folyóvizek, kutak, a lakhelyek, gazdasági épületek tisztán tartása kapcsolatban áll a járványok veszélyeinek elhárításával. A zalániak például 1699-ben a „falu javára s megmaradására”gondolnak, vagy a gyergyószárhegyiek „a jussolt, jó harmóniát” fenntartva szeretnék „utódaik nyugodalmát a jövendőre megszerezni”. A közbirtokossági rendeletek kitértek az egyházak, az iskolák, illetve az egyének támogatására is. Támogatták azokat, akik a járvány miatt árván maradtak: „Erdeikből tellett… arra is, hogy ne lankadjanak… a történeti élet időnkénti viharaiban, s az újrakezdésekben…” A törvényeket, szabályokat nemcsak megfogalmazták, hanem szigorúan be is tartatták. A falu ítélőszéke büntette meg azokat, akik a járvány elleni küzdelemben foganatosított szabályokat megszegték. Ennek folytán „kivirágozhatott a jog, tiszteltté válhatott az egymás megbecsülésére intő parancsolat, erőt sugárzóvá a gonoszt, az ártó cselekedetet tilalmazó szabály”. A rendeletek egy-egy helyi közösség alkotmányos érzékét bizonyítják, de csak úgy értelmezhetők, ha akkor és ott azokban a legkisebb határvédelmi, közigazgatási, közösségi, gazdaságszerveződési egységekben szemléljük.
A székely tízesek, szegek „világa” a Teremtett világ törvényei alapján szervezhetett és fejleszthetett ki egy valódi rendet: Természet és Ember harmóniáját. Így jutunk el a releváns „népi tudás”, a tudatosság kérdésköréhez, és azt gondolom, hogy ennek a szemléletnek létezik már ma is autonómiája az ésszerű gondolkodást követő racionális cselekvéssel együtt. Székelyföldön a székelység (a helyi lakosság?) saját meghatározásai és kognitív rendszere jelentheti a jövő alapjait járványügyileg is, hiszen egy olyan komplex, szerves össztársadalmi modellt képvisel a 21. századnak is, amelynél nem létezik jobb.

– Melyek a legrégebbi adataink, amelyek a járványok jelenlétére utalnak? Körülbelül hány nagy járványhullámot tartanak nyilván? Melyek voltak a legszámottevőbbek?

– A 14–18. század között több mint 40 pestishullámot tartunk számon, amely elérte a Földnek ezt a szegletét is. A rendelkezésre álló adatok szerint összességében a pestis a lakosság 38-40%-át ragadta el Székelyföldön. Ezt az állapotot csak fokozta a szárazság és az azt követő éhínség.

– Hogyan kapcsolódnak a járvány megelőzésére és leküzdésére irányuló székelyföldi intézkedések a kontinens más területén foganatosított intézkedésekhez?

– Hangsúlyoznunk kell, hogy a falutörvény fogalma nem kizárólagos székely sajátosság, de nem is másolták. Egyediségében is „egyetemes” és szükségszerű önszabályozása a faluközösségi életnek. Ismeretes a német, észak-francia és skandináv térségekben is, a keleti szláv népcsoportoknál és a magyar vármegyékben stb. Megjegyzésre méltó az erdélyi szász települések területi alapon szerveződött, úgynevezett „Szomszédsága”, amely önként elfogadott és mindenkire kötelező szabályok szerint működött. Az etnikai különbségeket leszámítva, ezek mind-mind valamilyen szükséges újratervezéskor születtek és hasonló alapelvek szerint működtek. Tanulmányozásuk azért fontos, mert egy-egy társadalom szerves belső összefüggésrendjét tükrözik, és mert azt bizonyítják, hogy „alulról” szervezett organikus fejlődés eredményei: az adott terület eltartó és fenntartó, regenerációs képességének felismerése, lényege szerint egyfajta ökológiai szemlélet. Természetesen elég könnyű visszamenőleg kimondani, hogy a történeti szituációból és technológiai fejlettségből adódóan újratervezéskor természetes dolog volt a természet rendjének, az adott terület eltartó és fenntartó, regenerációs képességének felismerése, de a megfogalmazott falutörvények tartalma azt bizonyítja, hogy felismerték az ökológiai szemlélet lényegét. A rendelkezésekben ugyanis nem az az értékes, hogy mit gondoltak a járványokról, az ökológiai rendszerekről, a teremtett világról, hanem az, ahogyan gondolkodtak róla. Következésképpen egy természeti és össztársadalmi vonatkozásban értelmezett kompakt tér vagy egy közösség történetiségét nemcsak az írott okleveles adatok segítségével tudjuk leírni, illetve bizonyítani, hanem az adott közösség gondolkodásával, összetartó erejével, azzal a bölcsességgel, ahogyan kiérlelte, felépítette életvitelét, értékrendjét járványidőben is.