borús égbolt
A vörös terror gaztettei
Az erdélyi magyar történelmi – földbirtokos – családoknak a trianoni diktátum különösen megpecsételte a sorsát. Az ország feldarabolása után a korábban vezető politikai és közéleti szerepet betöltő arisztokrácia és birtokos nemesség a gyulafehérvári ígéretek ellenére sem vehetett részt a jogszabályalkotásban, a törvények meghozatalában. Nagy anyagi veszteségei mellett kénytelen volt elviselni a mostoha kisebbségi sorsot is, ráadásul ősei földjén, a Szent István-i örökségben. Majd következett a sztálinista mintájú kommunista diktatúra 1945-ös földreformja, amely újból megnyirbálta a birtokokat. Akkor általában 50 hektárt hagytak meg magántulajdonban, csak ritka esetben valamivel többet, majd aztán 1948 nyarán az elüldözött román király sinaiai kastélyában a Pauker Anna névnapján bulizó román és szovjet elvtársak elhatározták: elveszik a maradék 50 hektárt is. Megalkották a hírhedt 83/1949-es számú kitelepítési törvényt, mert – amint indokolták – a tervgazdálkodásra való áttérés szükségessé teszi a mezőgazdaság magas színvonalra emelését. Az akkori kommunista pártsajtó szerint a földbirtoko-
sok nem művelték meg a földeket, pusztulni hagyták az épületeket és megpróbálták kiéheztetni a dolgozó népet és az állatokat. Nem volt ez más, mint szemen szedett hazugság!
Hogy miként történt a kitelepítés? Erdély-szerte 1949. március 2-án és 3-án éjszaka két és három óra között minden előzetes bejelentés nélkül felverték álmukból a családokat. Szemtanúk szerint 2-4 megbízott érkezett minden családhoz, közölték, van egy olyan törvény, mely szerint egy fél órán belül (!) el kell hagyni a lakást (kastélyt vagy udvarházat), lehet vinni 30-40 kilónyi csomagot, megmondták, mi lehet benne, és azt is, hogy egyéb minden marad. Elvették még az otthon található készpénzt is, ők szabták meg, abból mennyit adnak az útra és a karikagyűrűn kívül minden arany ékszerre, arany- és ezüsttárgyra kezet tettek. A kastély vagy udvarház elhagyásakor két alak közt kellett kijönni az ajtón, minden felnőttet megmotoztak. Irány a járás- vagy megyeszékhely, havazásban nyitott teherautón, nem törődtek azzal, hogy voltak köztük pólyás babák vagy világtalan, mozgássérült idős emberek. Következett a kényszerlakhely kijelölése. Ez abból állt, hogy az illető városban hetente, majd kéthetente jelentkezniük kellett a felnőtteknek a rendőrségen, névsorolvasás volt, a személyibe bepecsételték a fénykép fölé a D.O.-t, jelentése: kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu), és nem volt szabad elhagyniuk a város területét. Csak fizikai munkára alkalmazhatták őket, még a diplomásokat is, az iskolás gyermekek pedig másfél évtizedig nem járhattak gimnáziumba, választhattak szakközépiskola és szakiskola között. Egyetemre, főiskolára pedig csak az osztályharc megszüntetése után (1965) járhattak. Nagyobb D.O.-s városok: Marosvásárhely, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Déva, Dés, Szamosújvár, Csíkszereda.
A háromszékieket Sepsiszentgyörgyre vitték, majd az év őszén Dobrudzsába hurcolták őket munkatáborba, iszonyatos, embertelen körülmények közt éltek barakkokban. A kényszerlakhely megszüntetését nyugati nyomásra született politikai enyhülés hozta 1963 végén, illetve 1964 tavaszán. De semmiféle rehabilitációban nem részesítette az érintetteket a rezsim.
Országosan mintegy 2-2 és fél ezer családot tettek földönfutóvá, mindenekelőtt a magyarokat, majd következtek a német és román sorstársak. „Megbirkóztak kosszal, rühvel, tetvekkel, piócákkal, megőrizték testüket, lelküket a szennytől, nem koldultak, nem menekültek alkoholba, ellenben minden áldozatot meghoztak gyermekeik akkori kilátástalannak tűnő jövőjéért, iskoláztatták és olyan szellemben nevelték őket, mely lelki egyensúlyuk megőrzését biztosította.” (Benkő Samu)
A ’89-es fordulat hozott ugyan némi változást életükben, de még ma is, harminc évvel a kommunizmus bukása után járniuk kell a bíróságokat elkobzott vagyonaik töredékének visszaszerzéséért, arról nem is beszélve, hogy a lebontott gazdasági épületekért, belterületekért elindított kártérítési folyamat 2001 óta egy helyben áll (!), annak ellenére, hogy uniós és hazai magyar képviselőink, valamint vezető beosztású politikusaink ígérték többször is a nagy nyilvánosság előtt, hogy megpróbálják felgyorsítani az ügy méltányos rendezését. Úgy tűnik, az ígéret csak ígéret maradt, miközben a benyújtott papírlapok nagykorúak, azaz 18 évesek lettek. A pórul jártak vagy leszármazottaik közül többen is gondolják úgy, hogy a ’89 után meggazdagodott, döntéshozó politikai osztály most már talán képes felfogni, mit jelenthetett 1949-ben az elhurcolt családoknak a teljes vagyonelkobzás és erkölcsi megalázás, mely felismerés remélhetőleg megmutatkozik hamarosan a politikusok cselekedeteiben is.
Komoróczy György
