Amint arról hírt adtunk, azt kö­vetően, hogy Mihai Tudose kormányfő bejelentette, hogy kikerül abból a színdarabból az a jelenet, amely az üzleti forgalomra kivetett adót tárná a nagyközönség elé, azt hétfőn mégis „visszaböfögték”. Kény­telen-kelletlen az értelmi szerző, azaz Liviu Dragnea pártelnök utasítására. „Megemészteni” végül is nem sikerült, s ezek szerint ez a jelenet kikerült, azaz az üzleti forgalomra kivetett adó bevezetésére nem kerül sor. Hétfőn délután a kormánykoalíció csúcsvezetői újra szemrevételezték az üzleti forgalomra kivetett adó ké­pezte majdani jelenetet, s arról végérvényesen lemondtak. Ezt maga Mihai Tudose jelentette be, azt hangoztatva, hogy „téma lezárva”. Elismerte, hogy némileg elhamarkodottan előlegezte meg ezt a döntést, amelyben ugyan megvolt, megvan a szerepe neki is, de a végső szót mégiscsak a „szerzőpáros”, a kormánykoalíció csúcsvezetése mondja ki. Elismerte azt is, hogy ezt az adónemet nem mint célt, hanem mint eszközt próbálták volna „színre vinni”, s az állítólagos szimulációk azt bizonyították be, hogy ez így nem lenne sem célszerű, sem szerencsés, sem pedig eredményes. Képletesen fogalmazott: „Ez az adó egy olyan kasza lett volna, mint az, amellyel nem tudsz szelektív módon kaszálni. Azaz a gyommal együtt kivágtad volna a hasznos növényeket is.” Olyan eszközöket kell találni a kormányfő szerint, amelyek ne sújtsák a becsületes és tisztességes adófizetőket. Liviu Dragnea is elismerte, hogy nem lenne helyes az üzleti forgalomra kivetett adó bevezetése, s erről őt sikerült meggyőznie a kormányfőnek. Nyulat bokrostól… A szóban forgó adó esetleges bevezetése valósággal meghökkentette a szakelemzők, az üzletemberek nagy részét, s úgy általában az üzleti köröket. Nem véletlenül, mert az válogatás nélkül kaszált volna, és számos amúgy is nehéz helyzetben lévő hazai céget (beleértve a köztulajdonban, az állami tulajdonban lévő kereskedelmi társaságok túlnyomó többségét is, még nehezebb helyzetbe hozhatta volna. Igen, mert az üzleti forgalom volumene még önmagában nem jelentheti azt, hogy az a cég eltagadja, eltünteti a nyereséget, s ilyenképpen elkerüli a nyereségadó-fizetési kötelezettséget. Amúgy ennek az adónak egyetlen előnye az lett volna, hogy minden cégnek fizetnie kellett volna, s a befizetési kötelezettség teljesítésének ellenőrzése igen egyszerűnek bizonyult volna. Egyébként is az üzleti forgalomra kivetett adó szembemegy bizonyos uniós direktívákkal, nevezetesen azzal az irányelvvel, miszerint az áfával párhuzamosan nem lehet másabb adót kivetni az üzleti forgalomra. Ha pedig igen, akkor csak időlegesen, illetve csak egyes gazdasági szektorokra, tevékenységi területekre. Egyetlen példát említenénk meg: az ország legnagyobb acélipari cége, a galaci székhelyű és indiai érdekeltségű ArcelorMittal Rt. az utóbbi esztendők során minden egyes évben veszteséggel zárt, tavaly a 3,5 milliárd lejes üzleti forgalomhoz 272 millió lejes veszteség „társult”. A dolgok ilyenszerű alakulásának egyszerű a magyarázata: e hatalmas kombinát termelőkapacitásait nem sikerült kihasználni, évről évre csökkent a kereslet termékei iránt mindenekelőtt annak okán, hogy a fémfeldolgozó a gépgyártóipari, az építőipari szektor megrendelései visszaestek, lévén, hogy egyre kevesebb beruházásra kerül sor. Ilyen körülmények között pedig e cég esetében is az az adó tulajdonképpen az ellehetetlenülés egyik „eszközévé” válhatna… Amennyiben viszont megalapozottak lennének azok a feltételezések, hogy a hazai vállalkozások jelentős hányada kibújik ilyen-olyan furfangos eljárások révén a nyereségadó-fizetési kötelezettség alól, akkor az ellenőrzések hatékonyságán kellene javítani, beleértve például a transzferárak, valamint a költségoptimizálás „fortélyainak” beazonosítását is. E tekintetben léteznek ugyan törvényes előírások, de azok betartását nem mindig sikerül monitorizálni, az adóhatóságok nem mindig rendelkeznek kellőképpen felkészült szakemberekkel, arról nem is beszélve, hogy amúgy is létszámhiánnyal küszködnek. Hecser Zoltán