„A tekintet még keresi”
Ezt Kányádi Sándor írta 1974-ben a Rekviem egy erdőért című versében. E sor s a vers is klasszikussá ért bennem azóta. Másokban is bizonyára.
Most nem erdőről van szó, hanem fákról. Pontosabban két fáról, amely a tömbházunk előtt állt, egészen addig, míg két héttel ezelőtt a vihar meg nem tépázta. Egyiknek a koronája törött ketté, a másikat csak megcsavarta a szél, de annyira, hogy a szakértők mindjárt azt mondták, azt is ki kell vágni. Nemcsak előttünk, hanem a szomszédos házak előtt, körül is hasonló sorsra jutott néhány fa. Ha nem az időjárás szeszélye, akkor az emberi előrelátás ítélt halálra néhány fenyőt, tuját, jegenyét túloldalt is...
Aztán hamarosan megérkeztek a favágással megbízott szakemberek, akik túlbuzgóságukban még egy harmadik – életre ítélt – fáról is lenyesték a lombokat. Úgyhogy maradt két csutak a zöldövezetben, s egy nyomorékra kopasztott törzs. Mivel túlfelől is hasonlóképpen jártak el, nagy fehér falak virítanak mindenütt. Olyan csupasz lett az utca, mint a múlt század hetvenes éveiben, amikor ezt a negyedet használatba adták. Ma csak nyoma van annak az otthonosságnak, amelyet az itt lakók a negyven év alatt megteremtettek. Mert büszkén szokták mondani Udvarhelyről, hogy a panelnegyedeket viszonylag könnyen élhetővé és barátságossá tették az ott lakók, akik buja zöldövezeteket alakítottak ki a környezetükben. Belakták, magukhoz igazították a kezdetben tájidegen blokkokat.
A gallyak, az ágak, a rönkök ott hevertek az utcán pár napig, aztán mindent összeszedtek az elhárítók. Hogy mi lett a fatörzsek sorsa? Deszkává nemesülnek valahol? Vagy sörré alakulnak a brigád kezében? Nem tudom. Nem is firtatom. Csak legalább az árnyék maradt volna meg! Mert „a tekintet még keresi”…
Simó Márton