Dr. Biró A. Zoltán társadalomkutató, 2002 óta a Sapientia – EMTE Csíkszeredai Karának oktatója, 2005–2006 között kari kancellár volt. Ezt követően 2007-től 2013-ig a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánjaként dolgozott. Ő volt a csíkszeredai kar ötödik dékánja. Széles körű és sokrétű egyetemi tevékenységein kívül a csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának alapító tagja, jelenlegi vezetője, valamint a Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság tagja. 2011 óta vezeti a Média hatása a gyermekekre és fiatalokra Kutatócsoportot, ezenkívül két kollégájával szerkeszti a Pro Scientia Ruralis szakfolyóiratot. – A gyökerekről… Mikorra vezethető vissza az első kapcsolata a tudományműveléssel? – Korondi vagyok, fazekascsaládból származom, bár a család nem szánt fazekaspályára, azért a mesterséget elég jól megtanultam. A kisiparos mesterség azokban az években és az akkori világban az önállóság egyik ritka válfaját képviselte, minden bizonnyal sokat köszönhetek ennek az életvezetési modellnek. Ami az iskolákat illeti, ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy érdekes tényt: mindegyik képzési szinten, már Korondon az általános iskolában, aztán Székelyudvarhelyen a középiskolában, később Kolozsváron is volt olyasvalaki, aki figyelt rám, segített, olvasnivalót, feladatot vagy tanácsot adott, ma azt mondanánk, hogy valamiféle mentor szerepe volt. Így alakulhatott, hogy középiskolás koromban elkövettem az első „elemzést”, a Toldi és a János vitéz motívumainak hasonlóságáról, ami persze még korántsem nevezhető tudományművelésnek. Emellett azt is ki kell emelnem, hogy a társadalomtudomány tanulása szempontjából szerencsés időszak volt a hetvenes évek közepe, az egyetemi időszak. Fordulat zajlott a társadalomtudományban. Új, érdekes irányzatok, módszerek kerültek előtérbe, és ezekhez Kolozsváron, ilyen-olyan módon, de hozzá lehetett férni. Az első komolyabb elemzési munkát a diplomadolgozat keretében végeztem, ettől számítható tulajdonképpen a tudományos munka kezdete, ez a munka az egyetem befejezése után önálló könyv formájában is megjelent. – Hogyan kezdődött először a tanári, majd az egyetemi oktatói pályafutása? – Magyar–orosz tanári szakot végeztem. Az egyetem befejezése után egy évet szülőfalumban, Korondon tanítottam. 1979 óta élek Csíkszeredában, ez a váltás családegyesítés céljából történt, ami az akkori kihelyezéses rendszerben nem volt egy egyszerű ügy. A munkahelyváltással el is veszett a tanári állás, többé nem sikerült magyar szakos tanári katedrához jutnom. A hivatalos munkahelyekben tíz év összevisszaság következett. Foglalkoztam agitációs művészbrigád-vezetők képzésével (remélem, egyre kevesebben tudják már, hogy mi is az), ha jól emlékszem, logopédus is voltam egy ideig, tanítottam ott, ahol éppen helyettesítési lehetőség volt Csíkszeredában és környékén, de voltam mezőgazdasági újságíró is. Ami viszont ennél fontosabb volt ebben az időszakban, az a tudományos munka. Néhányan akkori friss végzősként társadalomkutatással foglalkozó szellemi műhelyt hoztunk létre, nyilván az akkori viszonyok között nem hivatalos formában, ehhez a kezdeményezéshez helyi társakat is találtunk. Nem volt könnyű időszak, hiszen ezek voltak az élelmiszer-ellátásban a hiány évei, az állambiztonsági ellenőrzés, a lehallgatás is beletartozott a mindennapokba, szakmai anyagokhoz jutni nehéz volt. Hetente találkoztunk, olvastunk, elemzéseket készítettünk, kezdetben etnológia körnek neveztük. Aztán 1983 táján mindent betiltottak. Attól kezdve maradt az esti, éjszakai munka. Sokat olvastunk, előadásokat tartottunk egymásnak, írtunk néhány könyvet, sok elemzést. Nagy előnyt jelentett, hogy feleségemmel, Bodó Juliannával, azonos volt a szakmai érdeklődési körünk, és együtt tudtunk dolgozni, és ez ma is így van. Ebben az időszakban alakult ki a rendszeres együttműködés Rostás Zoltánnal, aki akkor A Hét, a TETT szerkesztője volt, enélkül aligha lett volna később társadalomtudományi képzés Csíkszeredában. A rendszerváltás után hivatalosan is bejegyeztettük ezt a szakmai csoportosulást. Kutatások, kiadványok, konferenciák, szakmai kapcsolatok sora következett. Az egyetem létrejötte után többen az egyetemen is elkezdtünk dolgozni. – Milyen eredményeket sikerült az egyetemnek megvalósítania az idő alatt, amíg két dékán vezette a tanszékeket? – Az egyetem első időszaka – de mondhatjuk azt, hogy mindaddig, amíg lezárult az intézmény egészének az akkreditációja – nagyon mozgalmas időszak volt. Csíkszeredában négy szakcsoport indult (műszaki, közgazdasági, humán, társadalomtudomány), mindegyik másként és másként épült ki. A társadalomtudományi szakok esetében azt tartottuk fontosnak, hogy térségi oktatókra alapozzunk. Nagyon sok egyeztetés, esetenként vita kísérte ezt az időszakot. Azt gondolom, hogy egyetemünk egyik nagy erőssége az, hogy mindig működtek az egyeztetési keretek, az egyes helyszínek között is és a csíkszeredai helyszínen belül is. Két kar működött ugyan, de a szervezeti szétválás sosem volt teljes körű, hiszen a két kar egy gazdasági egységet képezett, és szabály írta elő, hogy miről kell a kettő vezetésének egyeztetnie. Ahol sok mindenről egyeztetni kell, ott a dékán intézményi hatalma elég korlátozott, de véleményem szerint ez a hasznosabb változat. A kollektív vezetés sok időt és energiát emészt fel, de előnyösebb. Amit a dékáni megbízatás alatt sikerült elérni, az nem annyira a dékánok döntése volt, inkább az volt a meghatározó, hogy az egyetem építésében éppen milyen tennivaló volt napirenden. Nyilván eredménynek nevezhető, hogy a szürke beton belső udvar helyén könyvtár épült, sikerült már azokban az években összehozni nemzetközi szakmai partnerekkel egy nagyobb európai uniós kutatási projektet. – 2013 óta nem tölt be vezetői szerepet, nem tagja döntéshozói testületeknek sem. Így több idő jut az oktatói, kutatói munkára? – A vezetői szerep valóban nem alkalmas arra, hogy az ember szakmai témákban alaposabban elmélyedjen. Bőven van mit bepótolnom tanszékvezetőként, kancellárként, dékánként töltött évek után. 2011 óta vezetem a Média hatása a gyermekekre és fiatalokra Kutatócsoportot, amelynek elemzési eredményei eddig tíz kötetben jelentek meg. A csíkszeredai Pro Agricultura Hargitae Universitas Alapítvány megbízásából szerkesztem két kollégával a Pro Scientia Ruralis szakfolyóiratot. A Debreceni Egyetem Szociológia és Szociálpolitika Doktori Programjának immár hetedik éve székelyföldi hallgatókból álló csoportja van, ahonnan eddig négyen doktoráltak sikeresen. Az újabb jelentkezőkből 14 fős csoport alakult ki, az ő szakmai mentorálásuk bőven ad tennivalót, és ott van még a folyamatosan alakuló székelyföldi társadalmi folyamatok kutatása is. – Kutatóként, szakemberként, tanárként, oktatóként, dékánként mi a legnagyobb kihívás az ön számára, és mi motiválja a leginkább, hogy elvégezze ezeket a feladatokat? – A Sapientia megalapozása, kialakulása, fejlődése egy nagyon különleges történet. A rendszerváltás után – társadalomkutatóként – sokat foglalkoztunk a romániai magyar intézmények és elitek elemzésével, és ennek alapján mondom azt, hogy a Sapientia története nagyon egyedi. – Az volt a véleményem, és ezt ma is fenntartom, hogy a magyar államnak ez a beruházása egyedi, különleges esélyt kínált a romániai magyarság számára. A Sapientia egyik nagy értéke, úgy gondolom, a szabadsága, ha úgy tetszik, autonómiája. Természetesen jogi értelemben az országos felsőoktatási rendszer része, de működése nem időszakosan kötött alkuk kérdése, lényege nem a függőség, működésének logikáját nem valamiféle kisebbségi státusz határozza meg. Eldöntheti, hogy milyen irányba fejlődik, mire helyezi a hangsúlyokat, milyen minőségi kritériumokat állít fel a maga számára, hogyan illeszkedik bele a szűkebb-tágabb világ tudományos és felsőfokú oktatási hálózataiba. Ez nemcsak indulási esély volt, ez ma is fennáll. Az egyetem mindenkori vezetőin, munkatársain és az egyetemet választó hallgatókon múlik, hogy ebből az esélyből mi és hogyan valósul meg. Kreatív helyzet, kihívás, kezdeményezési lehetőség van az ilyen intézményépítési modellben. Azt gondolom, hogy ennek az esélynek a kipróbálásában oktatóként, kutatóként érdemes volt és ma is érdemes részt venni.

Bagoly Anabella