Hirdetés

„A társadalom és az egyén viszonya foglalkoztat

HN-információ
Az aradi születésű Faragó Zénó 2014 óta tagja a Figura társulatának: itt találta meg azt az alkotói közösséget, ahol nemcsak színészként, hanem rendezőként is kipróbálhatta magát, fontos kérdésekre keresve válaszokat egy értékválsággal küzdő világban. A színész-rendezővel eszmékről, útkeresésről, egyén és közösség viszonyáról beszélgettünk egy kávé mellett, a gyergyói színház mindig inspiráló környezetében. – Egy napra rézműves lehettél a Színész házon kívül program által. Hogyan fogadtad, közel áll hozzád ez a világ? – Nagyon. Mindig magamnál hordom a Tölgyesi Béla által készített tarsolyt, kedves darab számomra, így örültem, hogy kipróbálhattam, hogyan kell megmunkálni a rezet. Amúgy a kétkezi munka is közel áll hozzám, hiszen parasztcsaládban születtem. – Milyen elképzelések vezettek a színészet felé? – Nem voltak elképzeléseim. Legfeljebb sugallataim, érzéseim, hogy ez egy érdekes út, valamit fog mutatni nekem, és így is történt. – Mikor kezdődött az érdeklődés? – Diákként többször küldtek szavalóversenyekre, és jólesett a visszaigazolás, az ebből fakadó különlegesség érzése, de az igazi kiindulópontot az jelentette, amikor a líceum első évében elmentem az akkori diákszínjátszó csapat vezetőjéhez, és jelentkeztem oda. Innen valamilyen szinten egyenes volt az út a színészet felé, de több más dolog is érdekelt, például az építészet és a teológia, a papi hivatás is. De a választásom jónak bizonyult, olyan dolgokat tudtam megélni a színészet által, amelyekre szükségem volt – bár hivatásként csak később, a személyiségem alakulásával párhuzamosan tekintettem rá. – Az egyetemi évek után több társulatnál kipróbáltad magad… – A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál kezdtem a pályámat, ott voltam két évig, majd Budapestre mentem a Maladype alternatív társulathoz, amely művészszínházként működött. Ezután egy évre a nagyváradi Szigligeti Színházhoz szerződtem, majd alapító tagja lettem a Spectrum Színháznak Marosvásárhelyen. – Mit kerestél a vándorlásod ideje alatt? – Kerestem a saját ideáimat, a legmélyebben gondolkodó csapatot. Volt egy olyan tulajdonságom, melynek révén harcként éltem meg minden konfliktust. Általában a társulatok vezetőivel kerültem konfliktusba, mert ahogy megéreztem, hogy a gondolat hierarchiáját fel akarják állítani, vagy egy morális helyzetben – amikor ki kellett volna állni a csapatért – ők néhány tagnak az elbocsátását választották. Mindig bevállaltam a konfliktusokat, és nem azért, mert én voltam az igazság bajnoka, hanem mert ilyen volt az eszköztáram, azt tanultam, hogy így kell egy problémát kezelni… Egészen addig a pillanatig, amíg fel nem fedeztem, hogy ez valójában csak rólam szól. Persze a helyzetek attól még érvényesek voltak, sokat tanultam a vándorlásom alatt, nagyon jó embereket, művészeket ismertem meg, de alapjáraton magamat kellett lecsendesítenem, és rájönnöm, hogy a dolgok természete mást követel tőlem ahhoz, hogy fejlődni tudjak. – Szakmailag mit adott ez az időszak? – Nagyon sokat tanultam, láttam többféle csapatot – kisebb kőszínházi társulatot, alternatív társulatot, erdélyi kisebb színházakat –, és valójában ugyanazokat a jelenségeket figyeltem meg. Természetesen nem vonom kétségbe, hogy egy szervezet működéséhez szükséges a hierarchia, alkotóként viszont azt gondolom, hogy a gondolatnak nincs hierarchiája! Egy darab értelmezése kapcsán van egy vezérfonal, de attól függetlenül ugyanolyan érvényes gondolatok születhetnek meg a helyzettel vagy egy érzéssel kapcsolatban is, amelyek megadhatják a mű hangulatát. Azt láttam, hogy ugyanazok a jelenségek nem tudtak működtetni egy nagyobb csapatot, hiába volt nagyságrendekkel több pénz az előadásra: ezek fontos tanulságok voltak nekem. Foglalkoztatott, hogy mi teszi élővé, érvényessé az előadást, annak üzenetét, szereplőit – ezt is kerestem a „vándorlásom” során. – Hogyan kerültél a Figurához? – Kolozsi Borsos Gábor és Vajda Gyöngyvér osztálytársaim voltak az egyetemen, így többször jártam Gyergyóban látogatóban, és vonzónak tűnt a színház. Nyilván hozzájárult ehhez az is, hogy már megjártam magam, tudtam, hogy nem igénylem feltétlenül a nagy zsongást a környezetemben. Éreztem, hogy nekem ez a társulat jó lenne, és így is lett. – Változatos szerepeket kapsz a társulatnál. Hogyan formálsz meg egy karaktert, mennyire viszed ki a színház falai közül? – Mindenki máshogy közelíti ezt meg azon túl, hogy megtanulja a szöveget, megjegyzi a helyzeteket, kitalál karakterjegyeket, magára illeszti a ruhát. Sok esetben a külsőségeknél megáll egy szerep elsajátítása, de van, amikor mélyebben bele lehet menni, mert valami olyat akar közölni a karakter, amiről én is szeretnék beszélni – ezek a jó találkozások, amikor a külsőségen túl a közlés valamit a te emberségedről is el tud mondani. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a megformált karaktereknek ott kell maradniuk a színház falai között, nem érdemes benne maradni egy gondolati csapdában. Az a legegészségesebb, ha tudod, hogy ez csak egy találkozás, egy feladat, és nem ez hordozza a létezésed lényegét. – A rendezői szakot is elvégezted, és a Figuránál ebben a minőségedben is megmutatkoztál: a Kubiszyn Viktor műve alapján készült Drognaplót, valamint Gianina Cărbunariu művét, a Stop the Tempo! című darabot rendezted. – A Drognaplót Leó (Fodor Alain Leonard) vágya volt elkészíteni, a társulat igazgatója teret engedett neki, én pedig beleástam magam a témába, elolvastam Kubiszyn Viktor könyvét, és elgondolkodtam azon, miről szeretnék beszélni az előadás által. A 2017-ben készült Drognaplót a mai napig játsszuk, főként diákoknak, és ezeket az előadásokat mindig beszélgetés követi, hiszen fontos, hogy ne tabusítsuk a függőség témáját. Mi a függőség igazi motorja, ami beleviszi tudattalanul az embert? Tudom-e, hogy milyen lelkiállapotban vagyok és a tudatmódosító mit fog bennem lekábítani? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk fiatalokkal, és legtöbbször felmerül bennük a kérdés, hogy kiből lesz valójában függő, velük is megtörténhet-e a főszereplő évekig tartó kálváriája. Mindig elmondom nekik, hogy nem az a kérdés, hogy kipróbálják-e a tudatmódosító szereket, hanem az, felmérik-e, hogy mivel jár az, ha a mindennapok taposómalmában szokássá válik, majd létszükségletté… A Stop the Tempo! című darabban ugyancsak érdekes és aktuális kérdések merülnek fel. Milyen nyomást gyakorol rám a társadalom és a családból fakadó elvárás? Hogyan reagálok ezekre? Mennyire működik az, hogy a kívülről jövő visszaigazolások alapján határozom meg magam, ezek alapján keresem a lelki békémet? A társadalom és az egyén viszonya érdekelt ebben a darabban, és foglalkoztat a továbbiakban is: szeretnék még rendezni jó minőségű, hiteles darabokat, általuk – a társulat segítségével – tükröt mutatni arról, hogyan élünk a huszonegyedik században.

Boncina-Székely Szidónia

 


Hirdetés


Hirdetés

Kövessen a Facebookon!