Szép ifjúság, álljunk meg egy szóra. ’62 elején volt részem az első meteorológiai meglepetésben mint újdonsült gyergyói lakos. Május elsején olyan sűrű havazás volt, hogy nem lehetett látni a szemközti házakat. Előtte egy évvel a kincses városban rövidnadrágban rúgtuk a bőrt, s egyszer meg is fürödtem a Malomárokban – igaz, nem akarattal. Az is meglepetés volt, mikor tanítóember azzal vigasztalt, hogy itt néha nyáron is be kell gyújtani. Az furcsa volt nekem, hogy „Kicsi Szibériában” az egyik technikus szerint „az asszony éjjel felkel és tüzet tesz”. Miért az asszony és nem a feleség, főleg, miért nem a férj? Remetei évem alatt kaptam egy „szolgálati kocsit”: egy hátaslovat. Laci egy hároméves herélt volt, és csak az út bal oldalán szeretett menni. (Biztosan angol telivérek voltak ősei). Később kaptam a homokfutót, ami négykerekű, de csak kétüléses, népi nevén testvértagadó. Az előzmény annyi volt, a fehér hajú bukaresti aktivista szerint „feudális kinézése” van, ha lóháton járok a mezőn dolgozók között. Egy délelőtti terepjárás után a nyári melegben a székház felé andalogtam a tejporgyár étkezdéjétől, a C. C. terepembere gyűlésre invitált. Mivel akkor még ifjú voltam és bohó, órámra mutattam, hogy 3-ig pihenőm van. Másnap a rajoni főnököm majdnem agyonvágott, hogy nem tiszteltem a párt emberét, idősebb kollégáim pedig gratuláltak, végre valaki meg merte mondani, hogy nekünk, gazdamérnököknek is van magánéletünk. A homokfutóval már 1961-ben is találkoztam, az erdővidéki Nagyajtán. Ott voltam kb. 8 hónapot, vezető gyakorlaton, állam­vizsga-dolgozatunk a gazdaság távlati fejlesztésének terve volt. Ez négyüléses volt, bukaresti ellenőrt vittünk az alelnökkel a mezőre, a cukorrépatáblákat akarta látni. Ott, Sepsi rajon mintagazdaságában a répa a tagoknak volt kiadva, talán 20 áranként növényápolásra. 4-5 tag elhanyagolta parcelláját, gyönyörű virágzó repce borította. Az alelnök odasúgta nekem, mondjon már neki valamit. Ez amerikai kender, vágtam ki magam, utána ugrott be, hogy veszélyest mondtam, mert amerikai, és drognak is jó. Örvendek, látom, hogy foglalkoztok új növényekkel is, mondta a „szakképzett” ellenőr. Szerencsémre ezt nem írta be az ellenőrzési jegyzőkönyvbe. Sok év múlva, már mint gyer­gyószentmiklósi családos mérnök, elhívom I. Pityut, a mindig jókedvű brigádost a malomhoz, rakjuk meg a tehergépkocsit moszttal (fűrészporral, fűrészkorpával – az anyaországiak kedvéért). G. Sanyival, a „kormányfővel” alulról adogatjuk, Pityu a kocsi tetején énekelve rendezgeti az olcsó fűtőanyagot. – Pityu bácsi, a marháknak nincs mit enni, s maga énekel? – S ha sírok, akkor lesz? A Szent Erzsébet Öregotthonban (ismerem belülről), mindenes egy vékonyka szőke lány. Megmosdat, elviszi a szennyes ruhát, takarít és közben vidáman be nem áll a szája. – Mindig ilyen jókedvű? – kérdezem. – Miért ne? Nem kerül semmibe. (A nyugdíjas nem egyéb, mint újrahasznosított tinédzser. – Graffiti) Szobatársam az otthonban V. Karcsi bácsi is. Hárman vagyunk a hatalmas földszinti szalonban. Ő olvasott ember és nagy politikus, megállapítja, hogy ez az otthon tulajdonképpen végvár, na nem a Balassi Bálint-féle, hanem itt a beutaltak a véget-végüket várják. Nem értek egyet vele, s nem vagyok hasonló véleményen Lacival, az egyetlen férfinővérkével sem. Ő mondta már az elején, hogy ide sokan szeretnének bekerülni. Én megvétózom, én nem szerettem volna, de a Nagykórházból idehozott a mentő. Végül három hét után gyógyultan, saját lábamon megyek az Udvari úr taxijáig. Otthon megfejtem a titkot, szakszerű volt a gyógyszeres kezelés, 37 látogatóm bátorított rendszeresen és nagyon akartam meggyógyulni abból a „vacak” agyérgörcsből. (A nyugdíjas mindenre tud magyarázatot találni, legfeljebb nem stimmel. – Graffiti) Még a kezdet kezdetén, egy kis gazdaság első elnöke magyarázta meg, mi a titka a megvalósíthatatlan állami tervszámoknak, az ún. mozgósító jellegű számoknak. Volt náluk egy kovácsmester, aki öreget, fiatalt odaállított, hogy verje a vasat: – Az elsőre üss akkorát, amekkorát csak tudsz, a következőkre mind nagyobbat. Tőle származik két megtörtént eset, amikor a 60-as évek közepe táján az egyik gyárnál volt kapus. Fiatal újságíró nem hozott igazolványt, így nem mehetett be a gyárba. Nem akart üres kézzel elvonulni, így emberünktől érdeklődött a kapuban: – Hány ember dolgozik ebben a gyárban? – Megmondom én, kérem, szívesen, pontosan a fele. A szárhegyi kastély feltámasztásának legfőbb mozgatója, Z. Lajos is ellátogatott ebbe a gyárba. Ő bemehetett, de emberünk megállította. – Egy pillanat, szerkesztő úr, hadd öleljem meg, olyan szépen beszéltek önről, megdicsérték az éjjel a Szabad Európa rádióban. (A „kommunista” újságíró azt sem tudta, merre nézzen, forduljon…) (Ha egy nyugdíjas azt mondja, hogy megcsinálja, akkor teljesen felesleges hathavonta figyelmeztetni rá. – Graffiti) Még a rajon idejében A. Jóska volt „a leggazdagabb”, pár évig két MTSZ-ben is ő volt a mérnök. Ha az egyikben keresték a fejesek, ő mindig a másikban volt. Kis motorkerékpárjával állandóan úton volt, oda ment, ahol kellett a szakértelem. Ezért megengedte magánk, hogy „feleseljen”. Ha a fejesek bíráltak minket, hogy nem azokat az adatokat mondjuk mindig, mint az elnök is, akkor Jóska helyesbített: Kivéve Remetén. (Ott pár évig K. Gyuri elnök és főmérnök is volt egy személyben.) (Tiszteld a kort! Igyál öreg whiskyt! – Graffiti.) A borpárlat felirata legyen V.S.O.P., az talál ránk idősekre: Jelentése: igen kiváló régi termék. Szathmáry János,Gyergyószentmiklós [box type="shadow" ]Levélbontás oldalunkon az írásokat, leveleket szerzőik előzetes hoz­zá­járulása nélkül, mondanivalójuk tiszteletben tartásával, esetenként rövidítve jelentetjük meg. Az itt megjelent vélemények nem feltétlenül azonosak a szerkesztőségével.[/box]