borús égbolt
A sokarcú cékla
Ókori írások szerint a céklát már a babiloni függőkertekben is termesztették, többet is jelentett a közönséges ennivalónál, mert a Napisten növényének tartották, s így áldozatként is bemutatták neki. A babiloni függőkert Szemirámisz függőkertje néven is ismeretes, létezése vagy rege volta több ezer éve foglalkoztatja az emberiség képzeletét. A legismertebb legenda Nabukodonozor nevéhez kapcsolja, a hatalmas uralkodó ajándéknak szánta szeretett hitvesének. A függőkert egyike az ókori világ hét csodájának. A régészeknek azonban mindeddig nem sikerült igazolniuk a létezését, ám ásatások során rábukkantak hasonló kertekre, és ezek alapján rekonstruálták, hogy miként is nézhetett ki valójában. Valószínűleg többszintes toronyépítmények teraszairól szól a történet, a kertek különböző szinteken helyezkedtek el, és vízemelő szerkezetek segítségével öntözték a növényeket. Ma már inkább azt a feltételezést fogadják el, hogy a függőkertek igazából északabbra, a háromszáz kilométerre levő Ninivében voltak, és egy asszír uralkodó építtette azokat. Bizonyára minden növénynek saját fontosságot tulajdonítottak, de a látványt a hatalmas fák tették grandiózussá, köztük leggyakoribb a platán volt. Bárminek is eredünk a nyomába, szinte mindig találunk az ősiségben mitológiára utaló kapcsolatokat, és ez fokozottan igaz a „konyhára”, hiszen az étel-ital ad életerőt, tartja fenn az embert, és nem utolsósorban megmutatja a természettel való örök kötelékét. Az isteneknek szóló köszönetet a modern ember nem veszi komolyan. Ha viszont elég mélyre ásunk „az ehető gumókat” keresve, végső soron mindenki, a fogyasztó és a termelő is, jóformán értelmetlenül hálálkodik a nagyáruházaknak, amelyek mindent, de mindent forgalmaznak, közvetítenek, ami szem-szájnak ingere, s ha kedvünk és pénzünk szottyan az árura, már nem is érdekel, kié az igazi „profit”. Na, de vissza a céklához! A görög mitológiában is megemlékeznek róla, mégpedig a szerelem istennőjével, Aphroditével példálózva. Meg sem lepődünk, hogy neki is kedvence volt a cékla, ette bőséggel, hogy ezzel is növelje a szépségét és a vonzerejét. A szerelemhez és a szépséghez kapcsolódva máris írhatjuk, hogy a céklát az ókorban természetes afrodiziákumnak, azaz szerelmi vágyfokozónak tartották, és amint mai tudósok kikutatták, nem alaptalanul, és sorolják is a laikusoknak érthetetlen kémiai összetevőket, amelyek ezt igazolják. Kedves Olvasóm! Ha érdekel ez, már csak annak kell utánanézned, hány liter céklalevet, hány kiló céklasalátát kell elfogyasztanod és milyen gyakorisággal tedd ezt, hogy csodálatos erejét felhasználva, célba érj. Na, de az emberek többsége nem ezzel a szándékkal fogyasztja, ez csak járulékos mellékhatás lehet, amikor salátának, levesnek, nyersen, főzve, grillezve eszik. Az biztos, hogy minden zöldséget, gyümölcsöt, ami mellé odakerül, szép vörösre fest. Azok is jól ismerik ezt a tulajdonságát, akik növényi festékanyagokat használnak a textíliák, vagy például a húsvéti piros tojás színezésére. A rózsaszíntől a narancssárgán át a vörösig sok árnyalat nyerhető a segítségével. Maradandóan csak a természetes anyagokat fogja meg, mint amilyen a gyapjú-, len-, kenderszál. Mivel nagy a cukortartalma, a cukorgyártás is felhasználja. Gyógyhatásai eléggé közismertek. A spiritizmus hívei sem maradhatnak ki a felsorolásból: szerintük a földhöz kötöttséget jelzi – gondolom, ez minden gyökérzöldségre jellemző –, ezenkívül, vagy ezért „megfékezi a túlzott csillagimádást és a racionális materializmust jelképezi”. Ezek után már nem is tudom a rációval, a saját eszemmel mit kérdőjelezzek meg e kijelentésekből, de minek tenném?! Tiszteletben tartom a mások hitét, tudását – én csak válogatok közülük, és persze szemlélődöm. A magyar konyha inkább csak salátának csinálja, pedig igen változatosan lehet elkészíteni. Oroszországban leves (borscs), püré és főzelék is készül belőle. A lengyeleknek is népi eledele a céklaleves. Leghasználatosabb fűszere a kömény, az ánizs és a torma. Magyar nyelvterületen első írásos adata 1405-ből ismert. A 15. századtól füveskönyvekben, orvosi füvészkönyvekben, szakácskönyvekben megtalálható. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár egy 1695-ös marosszentkirályi adatot közöl a „cékla-sózatásról”, vagyis a cékla téli tartósításáról. A céklát sós vízben, hordókban rakták el ugyanúgy, mint a káposztát. Vékony szeletekre vágva, kemencében aszalták, az aszú cékla télen megbecsültnek számított. Dr. Nagy Géza fitoterapeuta érdekes lehetőséget vet fel, amikor azt tanácsolja, hogy a kullancscsípés esetén az általa okozott betegségek megelőzéseképpen érdemes fogyasztani. Na és, hogy ki ne hagyjam Csíkot s Gyergyót! Szinnyei József Magyar tájszótárából (Bp., 1893) megtudtam, hogy Csíkban a neve cigra-répa volt, s Rácz János 2010-ben közzétett Növénynevek enciklopédiájából azt, hogy „Gyergyóban a levele, a céklalapi sebtapasz: ha fonákjával teszik a sebre, akkor tisztítja, ha színével, akkor esszeforrasztja.”
Kozma Mária
.jpg)
