enyhe havazás
A rutintalanság mellékhatásai
Ha jobban belegondolunk, életünk meghatározó részét állandó tanulással töltjük, és ennek a folyamatnak a legtöbb szakaszát nem is mi választjuk. Hiszen belecsöppenünk az írás-olvasás rejtelmeibe anélkül, hogy bármi jelét adtuk volna annak, hogy mi erre vágyunk. Aztán továbbhaladunk az általános iskola vizein evezve, majd, hipp-hopp, máris érettségizünk. Annyira beszippant az intézményesített oktatás, hogy eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, ha álmunkból felébresztenek is elszavalunk bizonyos verseket, vagy elvégzünk projekteket. Azt hisszük, hogy amit elsajátítottunk az iskola/egyetem falai között, minden bizonnyal velünk marad, és nem ürül ki egyik percről a másikra a diplomás kis buksink. Hát ez sajnos tévedés.
Rá kellett jönnöm, hogy a dolgok nagy része, amelyekről azt hittem, tudom, valójában csak a megszokás által ragadt rám, és amint kiléptem abból a közegből, ahol végezhettem az ehhez kapcsolódó feladatokat, máris felejteni kezdtem. Akkor tört rám a szörnyű felismerés, hogy a vártnál nagyobb falat lesz az államvizsga-dolgozatom megvédése, amikor már fél órája tanácstalanul bámultam a PowerPoint-bemutatóm üres diáit. Egyszerűen nem tudtam, hogy készítsek el egy prezentációt. És nem azért, mert amúgy sík hülye vagyok, és nem tudok három összefüggő mondatot összehozni közönség előtt, hanem mert elfelejtettem, mi is a lényeg egy ilyen helyzetben.
Hiába csináltam éveken keresztül hasonló projekteket, és tartottam bemutatót különböző témákról, néhol még álmosan is egy hajnalig tartó buli után, most egyszerűen nem tudtam, mihez kezdjek a feladattal. Feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg ennyit ér minden tudás, amit megszerzünk? Igazából csak rutin az egész, és egy év kihagyás után már a biciklire sem tudok felülni anélkül, hogy elbizonytalanodnék?
No azért nem ilyen elkeserítő a helyzet, mégis elgondolkoztam. Valóban kellemetlenek a rutintalanság mellékhatásai, és a jó öreg közmondás is átértékelődött a szememben. A jó pap is holtig tanul, de minden bizonnyal azért, mert már tapasztalta, milyen érzés, amikor bemutató közben csak azt várja, hogy az utolsó dián megjelenjen az életmentő ámen.
Keresztes Bea
-min.jpg)
