A protestáns reformáció a 16. században több volt, mint egy, az egyház megújulásáért indított mozgalom. Ez egyben egy új kezdetet is jelentett Európában: a politikában, a szociális életben, a művészetben és a kultúrában, a képzésben és a gazdaságban egyaránt. Luther, Kálvin és a többi reformátor egyházat, társadalmat, történelmet formáló szerepe megkérdőjelezhetetlen. A lakott földkerekség történelme és jelene nem értelmezhető a reformáció gazdasági, társadalmi, etikai, filozófiai vagy kulturális hatása nélkül. A reformációnak legnagyobb törekvése az volt, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját anyanyelvén olvassa a Szentírást vagy hallgassa az istentiszteleteket. Leglényegesebb eleme az anyanyelvi kultúra, mely szorosan összefüggött a nyomtatott sajtó kezdeteivel. A reformátorok anyanyelven szólnak, érvelnek a régi hit megjavításáért. Anyanyelven keletkeznek a bibliafordítások, a prédikációgyűjtemények. A teológiai viták nyelve is gyakran az anyanyelv. A reformáció a közösségi szolgálat részének tekintette az oktatást és a tudományok művelését, amely elsősorban a kollégiumok falai között öltött testet. A kollégiumok a teológiai oktatás mellett világi tudományok művelését is vállalták, mely kétségtelenül nem ment „a hit és az ész birkózása nélkül”. A legmagasabb szintű képzettség ideálja mindenekelőtt az egyetemi élet reformját célozta meg, ugyanakkor messzemenő hatása megnyilvánult abban az egész iskolai oktatást-nevelést átalakító programban, amely Melanchthon, valamint tanítványai és követői tevékenysége nyomán az egész európai kontinensen végbement, és amellyel a humanista műveltség leglényegesebb elemei – mind a tantárgyak, mind a pedagógiai módszerek tekintetében – váltak különböző szinten elérhetővé. Nem túlzás az európai oktatás és kultúra általános megújulásáról beszélni. Ma is érvényes a lutheri-kálvini tanítás, mely kimondja, hogy nem a világtól elzártan kell végezni munkánkat az Ő dicsőségére, hanem a világ nehézségei és kísértései között, azaz Istent a hétköznapi életben, az e világban kijelölt munkahelyen szolgáljuk. A mindennapi munka becsületes és szorgalmas végzése Isten dicsőítésének legfőbb eszköze. Ha az ember dolgozik, voltaképpen Istennek engedelmeskedik, és ilyen szempontból a munka is istentisztelet. A hétköznapi életben mutatott hűséges helytállás lesz a próbája, mutatója az Istennel való belső kapcsolatunknak. A mai 21. századi viszonyok között is helytálló Ravasz László püspök meghatározása: „a kálvinizmus nemcsak történelem, nemcsak rendszer, hanem élő és formáló gondolat, ma is érvényes mód a világ és az élet megítélésére, tehát: világmagyarázás és világalakítás. A kálvinizmus az a vallásos világnézet, amely az élő Isten szuverenitását hirdeti. Ebből az következik, hogy minden ismeretnek végső forrása a kijelentés. A kijelentés nemcsak az egész teremtett mindenség, amely az Ige által jött létre, s amely az Igét sugároztatja át, hanem a Szentírás, amelyben az Ige irodalmi testet öltött…”. A protestantizmus lényege szerint nem hagyományellenes, de pragmatikusan kezeli a tradíciót. Célja: a hagyományt ápolni és megőrizni, egyúttal belőle kinőni és megújulni, ahogy a gyökér tartja és táplálja a felnövő fát, amely gyümölcsöt terem. Ma reformátorok úgy lehetünk, ha továbbépítjük a reformátorok művét, nem pedig ha konzerváljuk. Az evangéliumi egyház az örök útra, igazságra, életre, Jézus Krisztusra figyelve, Őt követve állandóan rászorul a jobbításra és a korrekcióra, a változó világhoz való alkalmazkodásra. Protestánsnak lenni ma azt jelenti: azt tenni, amit a 16. századi reformátorok tettek, de nem ugyanúgy, mint ők – itt és mást! A reformátorokhoz viszonyítva olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán ülnek. Kisebbek vagyunk, mint ők, de az a tény, hogy a vállukon ülünk, lehetővé teszi, hogy valamivel messzebbre lássunk, és meglássunk olyan dolgokat, amelyeket ők még nem láthattak. A reformáció örökségét valló és vállaló egyházak kezdettől fogva úgy fogták fel a küldetésüket, hogy nem önmaguk egyházi kiépítése a feladatuk (Kálvin például megtiltotta, hogy sírját megjelöljék, nem is tudjuk, hogy hol van elhantolva), hanem a világon élő egész kereszténységet átjárva és a biblikus alapokhoz ragaszkodva szolgálják az egyház krisztusi megújulását, valamint odafordulását minden ember felé. A reformáció küldetése tehát soha nem veszti értelmét vagy időszerűségét, és ma már a katolikus egyházzal közösen valljuk, amit a régi reformátori elv is tanít nekünk: ecclesia semper reformanda, azaz az egyházat folyamatosan reformálni kell! Sógor Csaba református lelkész, EP-képviselő