[dropcap]A[/dropcap]z ember neve sok mindent elárul, a név maga az ember – tartja a latin mondás. A nevek megihlették jeles íróinkat, költőinket is. Az alábbiakban a névről szóló eszmefuttatásokat gyűjtöttünk egybe. Kosztolányi Dezső Sötét bújócska című munkájában a Nevek cím alatt a következőket írja: „Vannak nevek, melyek felbőszítenek. Valakit például nem Istvánfinak hívnak, hanem Itsvánfinak, nem Kovácsnak, hanem Govácsnak, nem Vajdának, hanem Vadjának. Az ilyen nevek – úgy tetszik – áprilist járatnak velem, ugratnak, szántszándékkal bosszantanak. Kancsalul tekintenek felém, aztán markukba röhögnek. Alattomos nevek, nem őszinték. Lassanként megtanulom őket, belenyugszom a változhatatlanba, de éjszakánként visszatérnek, rám fintorognak, bohókásan csiklandoznak, véresre gyötörnek, nem hagynak aludni. Gyűlölni kezdem viselőit. Amikor személyesen is megismerkedem velük, rájövök, hogy nincs igazam. Ezek a szerencsétlen, jobb sorsot érdemlő emberek többet szenvednek nevük miatt, mint én. Szinte bocsánatot kérve mutatkoznak be. Tudják, hogy a következő pillanatban már kénytelenek lesznek helyreigazítani. Fél életük abban telt el, hogy egy félreértést igyekeztek eloszlatni, s azt magyarázgatták, hogy ők voltaképpen nem azok, akinek gondoljuk, hanem merőben mások. Kimerülten és szerényen állnak előttem, mint a testet öltött nyelvbotlások, mint az eleven tollhibák. Érzik, hogy nevük áldozatai, s rajtuk már nem segíthet soha senki.” Becézőnevek című írásában a név és a szeretet összefüggéséről ír: „Néha idegen emberek temetésén a halottaskocsik koszorúin megpillantok egy-egy fölírást az aranybetűs szalagokon: »Édes kis Zolikánknak...«, »Anyukának...«; »Drága Micimnek...«, s a becézőnév, mely eltorzítva és agyonnyaggatva a szeretettől egyébként hétköznapokon, az utcán és a báli tudósításokban oly nevetséges és visszataszító, mint a családi élet nyilvános­ságra nem való szennyese, ilyenkor mélyen megindít, fájdalmasnak és tartalmasnak rémlik előttem, még így kirakatba helyezve is, életeket, sorsokat érzek mögötte, úgyhogy könny futja el szemem, megsiratom az ismeretlen halottat, s önkéntelenül részt veszek ismeretlen hozzátartozóinak gyászában is.” Hasonlóképpen vélekedik Németh László is Lányaim című írásában, Judit lánya Ucó becenevét magyarázva: „Mi Ucónak hívjuk. Nem emlékszem már, hogy kopott le s gömbölyödött ki a sudár Judit-név a megmaradt u-betű körül ezzé a tréfás mackónévvé, de lányom fizikumának s jellemének alighanem van valami része benne… Mert középső lányom… gömbölyű, nyájas… Nincs egy finom vonása sem, de föl-fölcsavar a bőre mélyén egy villanykörtét, s dől belőle a fény, lenhaja és nefelejcsszeme szinte visszaajándékozza fénnyel a napot… Juditot az emberek szeretik. Ez azért van, mert Judit is szereti az embereket… Judit szeretete abban áll, hogy nem választja el magát túlságosan a világtól… Nem szeret versenyezni. Ha azt mondom, ki ér hamarabb ahhoz a telefonkaróhoz, egy pillanatig tetszik neki, hogy most verseny lesz, futás, másvalami, mint az előző pillanatban; meg is lódul néhány lépést, de amikor elfárad, s hamar elfárad, nem szorítja össze szívét a hiúság démona; kiáll, elmarad, legföllebb a hirtelen magánytól retten meg: ne hagyjatok itt. A nővérét fönntartás nélkül csodálja. Ha ő nem tud valamit, hozzáfűzi, de a Manyikám tudja… Kitűnő alvó. Erre abból következtetek, hogy reggel korán és frissen ébred. A vakáció alatt megelőz minket, öregeket is. Fél nyolc tájban valaki lenyomja a kilincset, az ajtó egy félarasznyira kinyílik, s néhány percnyi játékos várakozás után, arca reggeli fényességben beront ő. Ez az üdeség a nap folyamán rohamosan apad… A vacsoránál rendesen elalszik… Lányaim közül azt hiszem, ő a legegészségesebb… Karácsony este várta a Jézuskát. Hol az utca felőli ablakban ült, hol hátul a lépcsőházban, ahonnan a Rókushegyre látni. A Jézuska szánkója persze mind a két ablakból látható volt. Végre a csöngetést is hallottuk lentről. A testvére piros füllel, de öntudatosan rohant le a lépcsőn, hogy a csodával szembenézzen. Ő azonban megcsökönyösödött a lépcső tetején, húzta vissza a kezem, s csaknem fölsírt a szent rémülettől, mellyel a nagy pillanat rárohant. – Megvadulunk! Megvadulunk! – kiáltotta magánkívül.” Komoróczy György