Az 1996-ban indított művésztelepet a Nagybányán született, és mindig a város Festők utcájában lakó Véső Ágoston szervezi, de meghívottként dolgozott a szintén innen származó, de gyermekkorában elkerült Tenk László (1943) vagy a művésztelep doyenje, a posztnagybányai örökséget személyében megtestesítő, egykori Szőnyi-tanítvány Bod László (1920). Ugyanilyen jelképesnek érzem azonban, hogy a festőtelep nem Nagybányán, hanem Magyarláposon, a református egyház támogatásával jött létre, mely gesztus nyilván nem a figurális képi ábrázolás egyházi értelemben vett „hasznosíthatóságára” vonatkozott, hanem a képzőművészet kultúrahordozó, egyszersmind hagyományőrző funkciójának egyik lehetőségét bontakoztatta ki. Továbbá, ha tárgyilagosak akarunk lenni, mindenképpen szükséges kimondani, hogy a jelenlegi Nagybánya-alkotótábort nem a fiatal művészek önszerveződő igénye hozta létre, mint 1896-ban az eredeti nagybányai művésztelepet, ahol az alapítók átlagéletkora 30 év körül mozgott, hanem az egyfelől a megszakadt („ötvenes évek”), másfelől elfelejtett, illetve kisajátított (romániai kulturális közeg) Nagybánya-hagyomány eredeti szellemiségének és újraélesztésének vágya, amely a kulturális megmaradás egyik újabb pillérét jelentette. Az első időszakban itt dolgozó művészek majd mindegyike valamilyen formában a nagybányai tájfestészeti hagyományokból kinövő erdélyi stílusalakulatokhoz kapcsolódott, zömükben tehát az 1960-as évekre beérő, fent említett, tágabb értelemben vett generáció tagjai közé sorolhatók: Véső Ágoston, Simon Endre, Veress Pál, Zsigmond Attila. Az erdélyi alapítók aktív társra találtak a debreceni Madarász Gyulában (1935), valamint a szabadkai Gyurkovics Hunorban (1941). Természetes, hogy már kialakult stílussal, gazdag művésztelepi és kiállítási tapasztalattal rendelkeztek, ami megerősítette a tradíció-élesztést, ám leszűkítette az egyéni kísérletezés lehetőségeit. Még a fiatalabbak, mint például a kolozsvári Székely Géza (1958) esetében is igen csekély volt az esélye annak, hogy aprólékosan felépített grafikai stílusa, művészeti felfogása éppen Magyarláposon, vagy Felsőbányán fog érdemben módosulni, esetleg megváltozni. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy az elvontabb formákat kedvelő művészek, a Düsseldorfból érkező Lengyel Károly (1942), a szebeni Orth István (1945), vagy a sepsiszentgyörgyi Vinczeffy László (1946) aktuális művészetüket megpróbálták összeegyeztetni a művésztelep „szigorú” elvárásaival, melyből egyébként érdekes megoldások, figyelemreméltó munkák születtek. Tehát a művésztelep kebelében egyelőre nem alakulhatott ki annak a „tiszteletlen” tanítványi gárdának a magja, a mostani Czóbel Bélák, Ziffer Sándorok, Boromisza Tiborok csoportja, akik a művésztelep megújítva megőrző továbbvitelének biztosítékai lennének annak ellenére, hogy a művésztelep tehetséges fiataloknak, például a nagybányai Lukács Katalinnak (1962), vagy a kolozsvári születésű, de Budapesten élő Kenéz Anikónak (1967) nyújtott bemutatkozási és megmérettetési lehetőséget. A művésztelep alapítására szövetkezők nem voltak, és ma sincsenek könnyű helyzetben. Egyszerre kell a múltért, a múlt elismertetéséért harcolniuk, és sorfalat állniuk, sőt utat mutatniuk a hitük szerint való jövőnek. El kell fogadnunk, hogy a művészettörténeti szereposztás koronként megváltozik, az egyes helyszíneknek, akárcsak a történeti nagybányai művésztelepnek, a művészeti életben betöltött súlya, fontossága – a gondosan megtervezett szándék ellenére – nem lehet egyenletes. Bármennyire is más volt Réti István véleménye, de az 1905–06 körül, az akkori francia kortárs művészetből inspirálódó művészek fellépése idején Nagybánya neve már elhomályosulóban volt, s Czóbelék, Zifferék generációjának köszönhetően vált – Budapestet ismét megelőzve – a soron következő modernitás szinonimájává. […] [gallery ids="30133,30137,30138,30140"] A 20. század folyamán a Nagybánya-hagyomány olyan tartósnak bizonyult, hogy példájára hivatkozva számos művésztelep sarjadt ki belőle, elég, ha sorrendben Kecskemétre, Miskolcra, Szentendrére és Zebegényre hivatkozunk, de ide tartozik a jelenlegi Nagybánya-festőtelep is, vagy például a tavalyi évben indult útjára a kárpátaljai Rónafüreden (Lumsori) egy Hollósy nevével jelzett újabb alkotótábor. Ennek az erőnek a mai jelenléte igazolni látszik Thorma kijelentését, miszerint van „gyökeres életerős művészetünk, amely ebben a talajban magától nő és virágzik”, ugyanakkor nem garantálja azt, hogy a helyszín feltétlenül a művészeti mozgások centrumába kerül majd, s alapjaiban képes saját képére és hasonlatosságára formálni a sokat kritizált, sekélyesnek mondott közízlést és az idegenszerűnek tekintett vizuális gondolkodásmódot. Egy másik oldalról felmerül a kérdés, hogy hasonlóképpen a művészeti központok földrajzi eltolódásához, a nemzetközi versus regionális jelentőség változásához, vajon a megelőző korok műfaji választásai, amelyekben egy-egy behatárolt időszakasz művészetének öndefiníciója megnyilvánul, automatikusan örökölhető-e? Nagybánya esetében megállapíthatjuk, hogy a művésztelep alapítói a tájképben, míg a „neósok” elsősorban az aktképekben érezték leginkább megragadhatónak a korszellemet, s próbáltak kimunkálni egy új stílust, meghatározni egy korszerűbb képfogalmat, s ez a törekvésük – legalábbis számukra ott és akkor – sikerre vezetett. Mindkét mozzanat a Nagybánya-tradíció részévé vált, mely tradíció további elemekkel gazdagodott a következő évtizedek során. A művészeti közélet, az országonként is eltérő intézményrendszer bonyolult, sokszor áttekinthetetlen működése, az egyes világnézeti vagy érdekcsoportok kimondott-kimondatlan ellentéte gátolják egy tiszta képlet felrajzolását. Ennek ellenére a konkrét kérdés számunkra így hangzik: aktuális-e ma a tájképfestészet? Ha igen, milyen tájképfestészet aktuális? Ha nem, melyik az a műfaj, amelyben jelenkorunk legteljesebben ki tudja fejezni magát? Létezik-e egyáltalán ilyen, vagy csupán individuális, egymással divergáló képzőművészeti megoldások és javaslatok vannak? S folytathatnánk a sort. Az első kérdésre személyes válasz gyanánt csak egy újabb szkeptikus kérdést tudok feltenni: aktuális-e ma a képzőművészet? Az alkotóművész viszont szükségszerűen optimista. Ennek az optimizmusnak köszönhetőek azok a vitathatatlan eredmények, amelyet a Nagybánya-festőtelep magáénak mondhat az elmúlt évtized során. Sikerült elérnie, hogy a város neve hallatán immár nemcsak művészettörténeti kategóriára, látványos múzeumi teremsorra, hanem aktív művészek védjegyes csoportjára is gondolunk, amely régi-új társként bekapcsolódhatott a magyar és nemzetközi „művésztelepi hálózatba”. Égerházi Imre (1925) és Madarász Gyula a Hajdúsági Művésztelepet és a Hortobágyi Alkotótábort, Szakáll Ágnes (1945) a Gyulai Nyári Művésztelepet hozta szellemi közelségbe. A szentendrei Régi Művésztelep Szakács Imre (1948) személyén keresztül léphetett ismét tevékeny kapcsolatba Nagybányával. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület tulajdonában létrejött egy másfélszáz műből álló reprezentatív gyűjtemény, amelyben nemcsak az erdélyi és a magyarországi, hanem a művésztelep elveit elfogadó, hasonló gondolkodású külföldi művészek (pl. Lous Stuijfzand, Leiden) képei is helyet kaptak. […] A művésztelep eddigi időszakának „hivatalos” csúcspontját 1999-ben érte el, amikor is püspöki (Tőkés László) és miniszteriális segédlettel (dr. Hámori József) került sor a művésztelep válogatott anyagát közreadó kiállításra Nagyváradon, mely bemutató folytatódott 2000-ben Budapesten, a Vármegye Galériában. Az akkori lendületből még arra is futotta, hogy 2000–2002 között a Pécs közeli településen, Kánban három alkalommal alkotótábort szervezzen, zömében a Nagybányán közreműködő művészek meghívásával. Egy múltat idéző számvetés után mindig a jövő kérdése a következő napirendi pont. A művésztelep további sorsához Véső Ágoston – Guszti, Guszti bácsi – már sokszor elmondott, s a 7. festőtábor alkalmával a sajtóban is napvilágot látott tételeit idézném, amelyekben máig aktuálisan veti fel, hogy milyen feltételek vezettek a régi nagybányai művésztelep sikeréhez: Hollósy karizmatikus személyisége, a tehetséges tanítványok köre, az alkotás feltételeit biztosító városvezetés, az értő és befogadó közönség, valamint a „genius loci”, a hely szelleme (Bányavidéki Új Szó, 2002. szeptember 6–12.). Nyugodtam kimondhatjuk, hogy e feltételek megléte vagy hiánya több mint száz esztendő múltával is befolyásolja, serkenti vagy gátolja egy művésztelep eredményes és hatékony működését. […] (Részletek) Szücs György