Beszámoltunk arról, hogy a hétfő esti sajtótájékoztatón, amelyen bemutatkozott Derzsi László, az RMDSZ székelyudvarhelyi polgármesterjelöltje, jelen volt Kelemen Hunor szövetségi elnök is. Az eseményen felvetődött több olyan kérdés is, amelyek túllépik a székely anyaváros kereteit. Az újságírói kérdésre, mi a véleménye arról, hogy helyi civilek kezdeményezték a politikai csatározások beszüntetését és kvázi független jelöltet, jelölteket szeretnének, azt válaszolta: erre túl rövid az idő. E két-három hónap alatt nem lehet félretolni az eddig történteket. Ha korábban látnak hozzá, ha a körülmények is békebeliek, akkor nagyobb eséllyel lehetett volna kivitelezni. „Ugyanakkor – mondotta válaszában – szép dolog ez, de nem lehet politika nélkül politizálni.” A továbbiakban szó esett arról a kérdésekben, döntöttek-e arra vonatkozóan, hogy kit jelöljenek Hargita Megye Tanácsa élére, vagy legalábbis közeledtek-e egy konszenzuson megállapodáshoz. „A megyének három nagy régiója van, ilyenek az adottságok – válaszolta –, csíki parlamenti képviselőként én személy szerint továbbra is egy ottani jelöltet támogatnék. Gondolom, hogy érzelmileg ez érthető, de nem rajtam múlik.” Egy másik problémahalmazt a túlszaporodott medvepopuláció kérdésköre jelentette. Ezzel kívánunk most foglalkozni. Mert keressük a választ. Ezzel önmagunknak is adósok vagyunk.
Hogy túlszaporodás történt az elmúlt években, az mindenki számára világos. Nemcsak Hargita megyében, hanem az ország több vidékén is állandó gondot jelentenek a vadak, és lehetetlenné teszik az életünket. Számos „medveélményünk” van, napi rendszerességgel értesülünk a riasztásokról – a hét végén a megyében élő átlagos okostelefon-használó legalább kilenc vészjelzést láthatott –, és ezek egészen furcsa, úgymond civilizációs helyeket jelöltek meg. A medvék szó szerint a spájzban vannak.
A káreseményeket rögzítik, jelentik. Vagy érkezik kártérítés valamikor, vagy nem. Az udvarhelyszéki polgármesterek közül talán Bálint Elemér Imre, Oroszhegy polgármestere írta a legátfogóbb és legpontosabb látleletet. Egy olyan ember gondolatai ezek a sorok, aki naponta szembesül a gondokkal, hiszen ott él a medvék és az emberek között. A kár azonban hatalmas. Az egyéb káros tényezők talán el is satnyulnak. Az a medvés világ – amelyben benne vagyunk – számunkra egyszerűen élhetetlen. Egy szemléletes, ideillő írást idéznék az egyik érintett község vezetőjétől medvéről, élettérről és a védelemre szoruló emberről

Itt fent a vadonban a szokásos békében folyik az élet. Az őszi, majd a tavaszi csetepatékon tisztázódnak az erőviszonyok. Marad az életerős, termetes, figyelmes, embert-félő népség. Hosszú évek óta a kiebrudaltak Szent György napja után leszorulnak a falvak környékére. Visszaút nincs, mert fent helyét bejelölte a marcona őslakosság, és pásztorkutyák figyelik az esetleges migrációt.
Itt maradnak, borzlyukakat foglalnak el és dicstelen módon szorulnak be utak, töltések alá meghúzódni. Hozzászoknak a civilizációs zajokhoz, szagokhoz, motorhoz, druzsbához, zabhoz, gyümölcshöz, pajtaszaghoz. Sokan vannak. Sokszorosára túlszaporodtak. Ösztöneikben korlátoltan van és lesz jelen a félsz. Az éhség hajszolja a falvak felé. Kiszámíthatatlanok. Május végén, júniusban a fenti hímek csinálnak egy nagyreményű kört lent is. Pár félresikerült tavalyi bocsot földhöz vernek állományjavító szándékkal, majd továbbállnak, mert júniusban érik az erdei gyümölcs. Aki itt maradt, elindul, mint a martalócok. Riogatnak, kárt tesznek, rombolnak.
A vadgazda tehetetlen, a vadásznak fegyvere volna, de sületlen jogi eszközök lehetetlenné teszik a vadgazdálkodást. A zöldek vállukat rántják, lapítanak. Medvebiztosok jegyzőkönyvelnek – 46 szárnyas, 9 disznó, 8 bárány, 14 juh, tavalyi tinó morjától kettészakítva. A hatóság lépéshátrányban, és még csak nem is azon úton, ahol a megoldást érdemben kereshetné.
Mondják, tanuljunk meg együtt élni a vadakkal. Innen üzenem: nem lehet, az egy más „kultúra”. Más a megoldás. Ha már védeni kell ősumákságukat, jelöljenek ki valahol egy biztonságos több ezer hektáros rezervátumot számukra. Csináljanak beavatkozó egységeket, vadgazdából, vadvédő zöldekből, állatorvosokból, csendőrökből, fogják be, vigyék biztonságos elkülönített helyekre. Jobb lenne, embernek, vadnak egyaránt.
A Környezetvédelmi Gárdának jusson eszébe, hogy az ember végül is a maga módján a környezet része, és itt és most védelemre szorul. Vagy ha ez így túl bonyolult, engedje meg már valaki, hogy tisztességesen vadgazálkodhassanak a szakemberek.
Az aggódó és félő embernél szánalomra méltóbb nincs. A koronavírusos ijesztgetés után-mellé nem hiányzik még egy másik ijesztgetés. No, akarom mondani itt a sok eső, ledőlt füvek, hídszaggató patakok, szájmaszkos mindennapok közepette, hogy legyenek elővigyázatosak, de ne féljenek!

Az eredeti írás 2020. június 24-én kelt.
Bálint Elemér Imre, Oroszhegy polgármestere

Mennyire lehet megnyugtató, hogy már van két európai szintű aláírás-halmazunk? Vagy másfél. Ahogy vesszük, mert a Polgári kezdeményezés a nemzeti régiókért nevű még nem teljesítette a kért szintet, nem érte el a kellő országszámot. Viszont körvonalazódik a folytatás lehetősége. Hogy aztán mikor vitatnak meg egy-egy ilyen kéréscsomagot a mai helyzetben – hiszen nem csupán saját, hanem olyan európai érdekekről szólnak, amelyekre idáig nem fordítottak kellő figyelmet –, az egy következő kérdés. De legalább indokoltnak látszik a felszólamlás, és átszól az országhatárokon. Ilyen lehetne egy „medvés” aláírásgyűjtés is. Az Európai Unió bizonyos állampolgárai elégedetlenek az élet egy-egy aspektusával, nem kívánnak vadasparkká züllesztett országban élni, és azt okos, hivatalban levő, felelős politikai szolgálattevőik tudomására hozzák.
A medvekérdés egy olyan probléma, amely minden választási cikluson átível – fogalmaztuk meg a Kelemen Hunor szövetségi elnöknek feltett kérdésben –, nagy a félelem, sok riasztásról, pusztításról értesültük, gyakran magunk is kárvallottak vagyunk, közvetve, közvetlenül, így vagy úgy. És nem csak a megyében. Országos szinten is nagy a baj. Vajon van-e valamiféle koncepció az RMDSZ vezetésében arra vonatkozóan, hogy országos, sőt nemzetközi szintű aláírásgyűjtésbe kezdjünk az itteni magyar pártokkal, illetve a civilekkel karöltve?... Nyilvánvaló, hogy egy ilyen akcióban meg kellene szólítani a többségi lakosságot is… „Lehetne – válaszolta a szövetségi elnök –, csak azt nem tudom, hogy milyen hatással járna. Sokat hadakoztunk a minisztériumokkal az elmúlt években, de nagyon nehezen haladtunk előre, mert van egy félelem bennük attól, hogy nagyobb kilövési kvótákat hagyjanak jóvá. Ismerem a problémát, történetesen az oroszhegyit is, hiszen a polgármester közlése szerint az ott élő állomány az optimális tízszerese… Így van ez számos településen, Csíkban, Gyergyóban, Brassó megyében, Szeben megyében, Prahova megye északi részében. Megjelentek a medvék ott is, ahol eddig nem voltak jelen, például a Szilágyságban… Kellene egy olyan miniszter, olyan kormány, amely ezt felvállalja, és nem ijed meg a saját árnyékától. Lehet aláírást gyűjteni. Ez az idei év végére akár jól is jönne, amikor letehetnénk nyomásgyakorlás végett az új kormány asztalára. Itt nem arról szól a történet, hogy a medvéket ki akarjuk irtani, hanem lehetőséget kívánunk teremteni arra, hogy mindenki visszatérhessen a saját életterébe. Ez valóban nem csak székelyföldi ügy.
Nyilvánvaló, hogy az alkalom nem szolgált kiindulópontot a kérdés megoldásához. Arra viszont mindenképp alkalmas lehet, hogy elindítsa bennünk a gondolatsort, amely gerjeszti a tényleges cselekvést a polgárokban. Mert a medvék már igencsak feladták nekünk a leckét. És komoly tételsorok vannak benne.  

Simó Márton