borús égbolt
A másik ballal
Valamelyik nap – várakozás közben – néhány szülővel arról beszélgettem, hogy érdemes-e a gyermeket olyan tevékenységre beíratni, amit egyáltalán nem szeret, vagy amihez épp nincs tehetsége. Nyilván az érvek java része azt mutatta, hogy hiba lenne olyasmivel foglalkoznia a lurkónak, amit nem szívesen végez, de volt ellenérv is, mondván, idővel megszeretheti. Ez utóbbira a magam esetét is példaként hozhatom fel.
Első osztályos gyermek voltam, amikor egy délelőtt édesanyám beíratott társastáncra, és mondanom sem kell, nem igazán volt ínyemre a dolog. Tehetségem annyi volt hozzá körülbelül, mint a harangöntéshez, nem értettem, hogy mit keresek én ott, főleg amikor egy-egy hokimeccset kellett kihagyni a próbák miatt.
„Lacika, a ballal. Nem azzal, a másik ballal” – viccelődött az oktató, akit még ma is csodálok, hogy mennyi türelme volt hozzánk, botlábúakhoz. Bizony nemcsak én voltam ott zéró tehetséggel. Nem szerettem, de ahogy múltak a hetek, valami megváltozott: egyre jobban sikerült beilleszkedni a közösségbe, új barátaim lettek, és láss csodát, a tevékenység, a tánc is egyre jobban a szívemhez nőtt. Megszerettem, majd egyre gyorsabban tanultam, öröm volt megtapasztalni, hogy egy idő után már a lábaim nem éltek önálló életet, hanem engedelmeskedtek. Az első fellépésen már tudtam, hogy jó helyen vagyok, a hetekből pedig hosszú évek lettek, ha jól emlékszem, nyolcadikos koromig jártam táncórákra rendületlenül. Magán a táncon kívül számos olyan tapasztalatot szereztem, amit ma is hasznosíthatok: megtanultam milyen egy közösség tagja lenni, amikor elsősorban nemcsak magadra gondolsz, pontosabb lenni, odafigyelni a részletekre és keményen dolgozni egy cél érdekében.
Azután többször is megköszöntem édesanyámnak, hogy lehetőséget kaptam minderre. Bizony, amit eleinte nem szeretünk, lehet, hogy később nagy szerepet játszik majd az életünkben. A bal után pedig nem ismét a bal, hanem végre a jobb következik.
Kertész László
