A napraforgó (Helianthus annuus) Románia egyik legfontosabb nektár- és pollenforrást adó méhlegelő növénye. A méhészetek nagy részénél elengedhetetlenül fontos a napraforgóföldek méhlegelőként való kihasználása, amely kiemelkedően nagy és összefüggő vetésterületéből, hosszú virágzási idejéből, továbbá jó nektár- és pollentermeléséből adódik. A napraforgóméz az értékesített méztermelés 30-40%-át is adhatja, ugyanakkor fontos betelelő élelme is lehet a méhcsaládoknak. A méhek jelenléte a napraforgó magkötése során legalább 25%-kal emeli a hektáronkénti terméshozamot. A Dobrudzsa lekopott, öreg hegyeit takaró hárserdőkben belekóstolhattunk a csendes méhészéletbe. A méhecskék serényen zsonghatták be a virágokat, a méhészek pergetőiben pedig felcsillant az aranyló méz! S mert nem volt túl gazdag a termés, megtartóerőnek számít minden cseppje. A most ismét üresen tátongó lépsejtekkel máris a forró végtelenbe költöztek a nektárgyűjtő hadosztályok, s a felpörgetett természeti ritmus a napraforgótáblákat is egyre korábbi nyílásra sarkallja. Az árnyékos, hűs erdők után most a lángoló napraforgótáblák következnek. Felhőtlen, ragyogó kék ég, és por, por, por. Az ember sárkánynak érzi magát, saját lehelete is felforrósodik, s hol milliónyi napocska ragyog vissza az égi napra, ott az árnyék és hűvösség csak a szomjas emberi képzeletben él. De a méhek a nap gyermekei, s e tűzcsoda nem szegi kedvüket. Apró, törékeny lényük szétszóródik a lángoló szirmok között. Ha a nektármirigyek bírják az izzást, a méhecskék virágporba öltözötten táncolják be a virágkelyheket, beteljesítve hivatásukat: szerelem, munka, ösztönök, csodák. A mindenség tökéletessége. Az ihletadó napszimbólum A Nap felé forduló napraforgó a hő és a fény forrásának, a napnak a szimbóluma. „A napraforgó virágesszencia segít személyiségünk naptermészetének kifejezésében. Segíti spirituális természetünket, hogy harmonikusan, kreatívan és együttérzéssel munkálkodhassunk a világban” – olvashatjuk Philippe Deroide Európai virágesszenciák című könyvében. De nemcsak az írókat, költőket, hanem a festőket is lenyűgözte ez a növény, s szinte minden képzőművész életében legalább egyszer lefesti ezt a virágot. És talán nincs még egy ilyen virág, amely annyira kötődne egy művészhez, mint ahogyan Vincent van Gogh holland festőhöz kötődnek a napraforgók. Önarcképei mellett a művész máig leghíresebb alkotásain láthatók. De számos dalban is megjelenik e karizmatikus növény. „Nyáron, mikor kel a Nap, senki sincsen oly merész, / csak a sárga napraforgó, ki a Napba belenéz” – dúdolhatjuk Gryllus Vilmos Napraforgó című dalának sorait. Gyógynövényként is  ismert Latin neve (Helianthus annuus) a görög mitológiából származik. A mítosz szerint a fiatal Clytia vízi nimfa szerelmes lett a Napistenbe, Heliosba, aki azonban nem viszonozta érzelmét. Clytia fájdalma emiatt oly nagy volt, hogy naphosszat csak a Napistent figyelte, végül így vált Helianthusszá, amelynek virága örökké a Nap felé fordul. A virág az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozik, olajának kedvező élettani hatásai miatt pedig gyógynövénynek számít. A napraforgóméz színe aranysárga, amely később sötétebbé válik. Gyorsan kristályosodó, rendkívül ízletes, kellemes illatú és aromás mézfajta. A napraforgóméz tárolása során igen gyorsan két részre válik szét. A felső része folyékonnyá alakul, az alsó rész pedig durva, szemcsés, kristályos szerkezetűvé válik. A kristályosodása során létrejött nagyméretű szemcsék kiválóan alkalmasak a fájó torok tisztítására, de használhatjuk bőrtisztító masszázsra, tojássárgájával dúsítva pedig csodás hajregeneráló pakolást készíthetünk belőle. Van, aki a fogszuvasodás felderítőjeként ajánlja, emellett fertőtlenítő és gyulladáscsökkentő hatása is ismert. Erősíti a szervezetet, segít megelőzni az érelmeszesedés kialakulását, oldja a görcsöket, csökkenti a koleszterinszintet, illetve a felső légúti megbetegedések kezelésére és a prosztatát érintő megbetegedések kockázatának csökkentésére is ajánlják. Jó, ha tudjuk: kémhatása igen savas, PH-ja 4,5 és 3,6 közötti értékre tehető. Egymillió hektár A napraforgó egy jó példája annak, hogy lássuk, Földünk globalizálódása már milyen régen elkezdődött – az észak-amerikai indiánok 3000 évvel ezelőtt is termesztették. Európába az 1510-es években hozták át – Cortez és hajósai az Újvilág meghódítására indított expedíciójukkal, s így elsőként Spanyolországban terjedt el dísznövényként. Románia egyik legfontosabb nektár- és pollenforrást adó méhlegelő növénye. Az országban kiemelkedően nagy és összefüggő vetésterülete van, amellyel 2012 óta már elérte az egymillió hektárt. A méhek jelenléte a napraforgó magkötése során legalább 25%-kal emeli a hektáronkénti terméshozamot. Sokáig csak takarmánynövényként termesztették, a termelés növekedése pedig az 1970-es évek végén, a szovjet fajták megjelenésekor gyorsult fel. A termékváltást a nagyobb olajtartalmú fajták, majd (1975-től) a nagyobb hozamú hibridek behozatala alapozta meg. Ennek eredményeként termésátlaga jelentősen emelkedett, az 1970-es évek első felére jellemző 1,2 t/ha az 1980-as 1990-es években 2,0 t/ha körül stabilizálódott. Fészekvirágzata szélén vannak a rovarok csalogatására szolgáló sárga, nyelves, meddő virágok. A tányér közepe felé haladva szabályos körökben helyezkednek el a hímnős csöves virágok, amelyek életciklusa 24-26 óráig tart. A porzók előbb érnek, mint a bibe – így minden virág életében egy porzós és egy bibés fázist különíthetünk el. Ezért a napraforgót rovarok, elsősorban pedig méhek termékenyítik meg. A fészken belül szakaszosság figyelhető meg, mivel naponta egyidejűleg 3-5 virágkörben nyílnak a virágok. A fészekvirágzatban képződő csöves virágok száma átlagosan 60-3000 között változhat. Virágzása június végétől augusztus elejéig tart, a csöves virágokban a belső porzókör alakult nektáriummá. Megállapították, hogy a vad napraforgófajok kisebb nektáriummal rendelkeznek a kultúrafajtákhoz képest. A nektármirigyek nagyságában mutatkozó eltérés fajtánként, hibridenként 2-3-szoros is lehet. Zajácz Edit méhészeti szakértő szerint a nagyobb nektármirigyű fajta rosszabb körülmények között is mindig többet termel, mint a kisebb mirigyű. A napraforgóhibridek tányérátmérője 10-40 cm között változhat – méhészeti szempontból minél nagyobb egy napraforgó-virágzat, azaz napraforgótányér, annál több csöves virág található benne, ezáltal pedig hosszabb ideig virágzik, és minél tovább virágzik, annál több nektárt termel. A tányérméret és a napraforgó méhvonzása között nincs összefüggés. A tányér méretét döntően a környezeti tényezők határozzák meg, és különösen fontos az állománysűrűség, a csapadék- és tápanyag-ellátottság. A nektártermelést a genetikai tényezőkön kívül számos környezeti tényező is befolyásolja, többek között a hőmérséklet, a páratartalom, a csapadékmennyiség, a napfény, a szél és a talaj. Kiszolgáltatva a gazdák érdekeinek A napraforgó-hibridválaszték igen bőséges, jelenleg több mint 40 hibrid vetőmagjából választhatnak a termesztők. A fajták hibridekkel történő felváltása, a fajtacsere hazánkban igen gyorsan, az 1980-as évek elejére végbement. Ezek az első, nagy termőképességű, magas olajtartalmú francia, jugoszláv és román hibridek átütő méhészeti eredményeket hoztak, mivel mézelésüket a körülmények kevésbé befolyásolták. A méhészek a méhlegelő kiválasztása során ki vannak téve a termesztők érdekeinek. Az 1980–90-es években termesztett hazai és külföldi fajták, hibridek kiváló mézelésével kapcsolatban 1999-től kezdődően megoszlanak a vélemények méhészkörökben. A napraforgó-méztermés jelentős visszaesését, a napraforgóra vándorlás eredménytelenségét az 1990-es évek végétől jelezték a hazai és külföldi szakemberek. Egyes méhészetek kiváló méztermésről, míg mások a nektártermelés elmaradásáról, illetve csökkenéséről számolnak be. Mint köztudott, léteznek önbeporzó hibridek, amelyek nem igénylik a méhek beporzó tevékenységét. A különböző hibridek önbeporzó képessége is igen eltérő lehet, de különböző kísérletek azt igazolták, hogy nincs közvetlen összefüggés az egyes hibridek nektárkiválasztása és önbeporzó képessége között. A mézhozamról A napraforgófajtákat, illetve a hibrideket 3 éréscsoportba sorolják (igen korai, korai és középérésű). A legjelentősebb és a legtöbb hibridet képviselő csoport a korai érésűeké. Egyes szakértők a csökkent és egyenetlen mézhozam okát a hibridek virágszerkezetének módosulásában látták, virágmorfológiai mérések azonban kimutatták, hogy semmilyen esetben nem kerülnek a pártacsőben 5,1-6,3 mm-nél mélyebbre a nektármirigyek, ami nem haladja meg a méhek 6,02-6,61 mm-es szípókahosszát. Tehát a kiszámíthatatlan, ingadozó mézhozam oka a napraforgó esetében nem annyira a hibridek genetikai adottságaiban keresendők, mint inkább a különböző hibridek eltérő reakciójában egy adott környezeti feltétellel szemben. Így például nagy eltéréseket tapasztaltak ugyanazon parcellán található, ugyanazon hibrid esetében egyik hétről a másikra, amely helyzetben csak a környezeti tényezők (csapadék, hőmérséklet) változtak – derült ki dr. ing. Ioan Nicoleta napraforgóhibridek nektártermelésével kapcsolatos kísérleteiből. Tizedelő növényvédő szerek A génmódosított növények megjelenése komoly gondot jelent a méhek, a méhészek számára, hiszen ezekről a növényekről nem értékesíthetjük a nektárt – a napraforgótáblák kincseinek értékesítésében napjaink legnagyobb problémáját azonban a neonikotinoidok jelentik. A neonikotinoidok viszonylag új növényvédő szereknek számítanak, melyeket az 1990-es évektől dobott piacra a Bayvarol cég. Számos tiltakozási akció ellenére egyre gyakrabban használják, végleges betiltásukat még nem sikerült elérni. Idén Románia 125 napra engedélyezte használatukat. Ez elég idő volt arra, hogy a kukorica- és napraforgó-vetőmagok mintegy háromnegyedét kezeljék ezekkel a szerekkel. A neonikotinoid tartalmú szerek alkalmazhatók a talajban (vetőmagcsávázás vagy beöntözés), vagy a növény lombjára permetezhetők. A kontakt növényvédő szerekkel ellentétben, amelyek a kezelt növény felületén maradnak, a neonikotinoidokat a növény felveszi, és a levelekbe, virágokba, gyökerekbe, szárba szállítja, ahol a toxin hetekig aktív marad, és biztosítja a növény védelmét. Az utóbbi három évben a napraforgóra vándoroltatott méhcsaládoknál 70-90%-os méhveszteséggel kellett szembenézniük a méhészeknek. A családok pusztulása nagyon alattomosan történt – a virágzás alatt szinte tünetmentesen zajlott minden, a veszteséget az intenzíven termelő családok őszi kifáradására, néptelenedésére fogták. A betelelés nehézkesebben, de egy szaktudással bíró méhész odafigyelésével még megvalósíthatónak tűnt. Aztán csak tavasszal mutatkozott meg e gonosz kemikáliák ádáz hatása. Teljes állományok fejlődésképtelenül haldokoltak, hosszan, kétségbeejtően. Hiába volt minden utólagos gondoskodás. Csak azok a családok érték meg – csupán 3-4 kereten a normál 7-9-cel szemben – a tavaszt, amelyek az ősz folyamán a helyes betelelés, illetve a különböző kezelések mellett új, fiatal anyát is kaptak. De sajnos ezeknek a családoknak sem volt már erejük együtt lendülni a tavasszal. A méhészek az előző évben készített rajokkal, a nem vándoroltatott maradék családokkal vagy új családok vásárlásával igyekeztek pótolni a termelőállományt. Mivel a mérgezési tünetek akut, azonnali formában nem jelentkeznek, és mivel ilyen veszélyes mérgekkel még sosem kellett szembenézniük méheinknek, tanácstalanul, magára maradottan áll a méhész. Pedig a probléma mindenkit igen súlyosan érint. A talajban és a vízben megmaradó neonikotinoidokat felvehetik a talajból a nem kezelt termesztett növények, vagy a virágzó gyomok akár két évvel az eredeti kezelést követően is. A neonikotinoidok néhány lebomlási terméke az eredeti összetevőknél is toxikusabb lehet. Dr. Tófalvi Melinda mérnök, méhész