A temetőben elveszített szemüvegemet sürgősen pótolnom kellett. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy valamelyik bevásárlóközpontban veszek egy olyan olcsó kínai előregyártott remeket, amelynek legfeljebb a fókusztávolságával lehet baj, de azért nem túl hosszú ideig baj nélkül használható. Segédeszközként ott volt a harmadik – köztes dioptriás – szemüvegem is, amelyet a számítógéphez tettem föl akkoriban (azóta van multifokális lencsém és beszűkült látóterem). A legközelebbi nagyáruház néhány villamosmegállónyira volt a lakásomtól, Párizs üzleti negyedében, a La Défense-ban. Nemcsak a szükség, hanem a lelkesedésem is vitt szemüveget keresni. Mert Párizsak ez az új negyede az egyik kedvencem – bármennyire is furcsán hangzik –, és csak az idén sikerült közelről is megnéznem, szerencsére többször is. Nevét egy 1883-ban ott elhelyezett szoborról kapta, mely a poroszokkal vívott háborúban elesett francia katonáknak állított emléket. Akkoriban még gyárak, viskók, farmok húzódtak azon a területen. Ezek helyére kezdték építeni 1958-ban az új városrészt, amely része lett az 1962-ben indított felújítási programnak is, bár az első sorban a meglévő régi negyedek szebbé tételét tűzte ki célul. A lepukkant városrész eltűnt, a neve maradt és mára már kissé értetlenül áll előtte mindenki, ha nem tudja eredetét, hisz a negyed a nevével ellentétben diadalt, a modern építkezés diadalát szimbolizálja ebben a városban. Mert rendkívül szép, harmonikus együttest sikerült itt kialakítani. Nem vagyok a modern építészet elkötelezett híve. A minimál stílus kifejezetten ellenszenves nekem (ez érvényes városunk felújított központjára is). Ám azt elismerem, hogy – nem lehet nem elismerni, ha valaki él és szeme van a látáshoz, hogy korunk produkált néhány olyan csodát, amely vetekszik a régi idők legrangosabb épületeivel. Ezen a területen a legnagyobb élményeim Spanyolországhoz és Santiago Calatrava nevéhez kötődnek. Valencia futurisztikus hangulatú modern negyedére gondolok elsősorban, de a bilbaói Guggenheim Múzeum, Frank Gehry tervezte bámulatos épülete is ide tartozik, és meggyőződése, hogy még jó néhány vár közülük reám a jövőben is. A La Défense sok helyről látható Párizsban, mert egy csokorba gyűjtött rendkívül magas épületei kiemelkednek a környezetből. A Total toronyház Párizs második legmagasabb épülete a Montparnasse-torony után. Kezdetben leginkább a multinacionális cégek irodaházai kerültek ide, majd itt épült föl 1981-ben az akkori Európa legnagyobb kereskedelmi központja, végül a több mint százezer lakást magukba foglaló felhőkarcolók. A negyed történeti szempontból Párizs Királyi Palotával kezdődő, tíz kilométeres Történelmi Tengelyének (Axe historique) a végén, látvány szempontjából az elején helyezkedik el. Az út legmagasabb pontja található itt, amit igen stílusosan korszerű, az együttesben – de külön is – rendkívül érdekes és hatásos látványt nyújtó Diadalív zár le. Leginkább ezt szerettem volna már régóta látni közelről. Ottjártamkor épp fölújították. Közelről, mint sok más hasonló építmény, nem nyújtotta ugyanazt az élményt, mint kellő távolságból szemlélve. Mert az előtte lévő tér másik végéről nézve, a hatalmas négyzetben lebegő lyukakkal díszített felhőre, hegyre vagy térképre emlékeztető, kupolaszerű akármi meghökkentő, nehezen értelmezhető, de attól még nagyon szép és egyedi látványt nyújtott. Amely még távolabbról, mikor a pillantás már a virágokból és szobrokból is befogott valamennyit, ráadásul esti fények tették titokzatossá, egészen mesebeli képpé állt össze, bizonyítékként arra, hogy gyakran – mindig? – a szép, a különleges felfedezéséhez egy fajta perspektíva, de mindenképp legalább bizonyos távolság szükségeltetik. Albert Ildikó