tiszta égbolt
A koporsó tisztelete
Elvonult a gyászmenet. A királyné koporsója elérte földi útjának pillanatnyi végállomását. Talán illetlenség a temetési szertartás után azt írni, hogy pillanatnyi, de a történelem már oly sokszor bizonyította, hogy sokan még haláluk után sem kaphatják meg végső, csendes nyughelyüket, az újratemetések – érdemből vagy akár „trónfosztásból” is – időnként napirendre kerülnek.
Országos gyásznap meghirdetésével tisztelgett az ország a trónfosztott király felesége előtt. A tisztelet jeleként, azok előtt, akiknek a száműzetés, a kiutasítás, majd a tiltás jutott akkor is, amikor az új rendszer kiskirályai féltették újonnan megszerzett trónjukat az egykori uralkodótól. Az idő a legjobb rendező: eljár felettünk, feledtet, elsimít dolgokat. A felnövekvő nemzedék pedig már nem ismeri a múltat, mert tudatosan nem tanítják neki, így az sem csoda, ha a gyász óráiban nosztalgikus, monarchista hangulat lett úrrá az egész országon.
A közelmúlt történéseinek csak vázlatpontokban kerül hely a történelemkönyvekben. Az utolsó oldalakra biztos nem marad idő az órák keretében, így akár több generáción át is összeragadva maradhatnak a tankönyvek hátsó lapjai. Sokan úgy tartják, hogy az emberöltőben mérhető események a történelmi távlat hiányában értelmezhetők, (ki)magyarázhatók. Aztán egy-egy esemény, ezúttal a temetés az, ami újra felszínre hozza a történelem máig elvarratlan szálait. Ahogy egyre jobban lejáratták magukat az új rendszer kiskirályai, a tömeg a feledésbe merült, ismeretlen királyság iránt érez nosztalgiát. Az egészben az ismeretlen lett a vonzó. Az elvesztegetett idő fájdalmas felismerésével egy időben tör ránk az önsajnálkozás: másként is alakulhattak volna a dolgok, ha...
Egy másik királyné városában jártam a gyásznapon. Igaz, ennek a királynénak nem a trónfosztott földi királyságokhoz van köze, bár trónfosztásban ennek a kincsnek is volt része. Az ásványvizek királynéjának földjén, Borszéken voltam. Időutazás a gyásznapon. Vegyes érzésekkel nézi az ember, ahogy az idő felemészti a dicső múltat, miközben keserves vergődéssel próbál a múltból építkezni a jelen. Itt a természeti kincs jelenti az öröknek tűnő értéket, amire építeni lehet a jelenben is. Eközben az elvesztegetett idő felismerésében, itt is benne van: másként alakulhatott volna, ha...
A letakart homlokzatok fölé emelkedő tornyok korhadó fadíszei az egykori pompáról, a jó ízlésről árulkodnak, de mit ér a dicső múlt, ha ez mára omlásveszéllyel fenyeget. A szerencsés adottság, a gondozott, kialakított túraútvonalak azok, amelyek azt az érzést erősítik, hogy gazdája van újra ennek a királyságnak. Furcsa kettősség jellemzi a települést, és jó példája annak, milyen az, amikor a szentnek mondott tulajdonjog miatt van gúzsba kötve az önkormányzat keze. Az omladozó épületek tulajdonosai valahol a messzi távolban akár elfeledték egykori befektetéseiket, vagy az újabb nagy húzásra várnak. Eközben a Borszéken élők húzzák a rövidebbet. Elég nehéz elképzelni, hogy felkapott üdülőt lehet kialakítani omladozó épületekkel a főutcán, ha csak nem ezt kínálják látványosságként.
Borszék ékes példája annak, ahogy ez az ország a királyságokkal bánik. Megfosztja a koronától, majd a koporsó mellett koronázásról álmodozik. Nosztalgiát táplálunk egy fényesnek hitt múlt iránt, amiről szinte semmit sem tudunk. Időszerű lenne feltépni az utolsó, összeragadt oldalakat is a tankönyvekben, kibeszélni, értelmezni azt a múltat, ami nincs olyan távol, emberöltőkben számolva. Tanulnunk kellene a közelmúltból. Megértenünk az elvesztett idők miértjeit.
Önmagában nosztalgiára sem turizmust, sem országot nem lehet építeni.
Daczó Dénes
.jpeg)
