A KALOT Olvasóklub kilencedik évadában jelenleg hét csoport működik: öt Csíkszeredában, egy-egy Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen, s a tervek szerint januárban indul a sepsiszentgyörgyi csoport is. A Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány által támogatott olvasóklub szakmai vezetői havonta egy könyvet ajánlanak a Hargita Népe olvasóinak figyelmébe. Margaret Atwood: A szolgálólány meséje című kötetét Bodó Julianna ismerteti. Margaret Atwood neve annak is ismerős lehet, aki még semmit sem olvasott a kanadai írótól. Legismertebb regényének címe – A szolgálólány meséje – sem hangzik ismeretlenül, hisz a könyvből készült sikeres sorozat sokak számára tette ismertté Atwood disztópiáját. Az író nemrég töltötte be nyolcvanadik életévet, és friss hír az is, hogy mostanában jelent meg a világhírű regény folytatása Testamentum címmel. És bár Atwood nem sztárallűrökről híres (inkább antisztárnak lehetne nevezni), A szolgálólány meséjét folytató regény megjelenését akkora érdeklődés előzte meg, hogy a könyv bemutatója egy valódi show-műsor formáját öltötte, és a világ 1300 mozija élőben közvetítette az eseményt. De ha azt gondolnánk, hogy az író és műve csupán a tömegmédia terén kapott ekkora érdeklődést, tévedünk. A Testamentum elnyerte az ez évi Booker-díjat, amely a legrangosabb brit irodalmi elismerésnek számít. És az már a dicsőség halmozásának tűnhet, hogy ezt a díjat Atwood másodszor nyerte el, miután 2000-ben szintén neki ítélték oda a rangos elismerést. A szolgálólány meséje 1984-ben született – ikonikus évszám ez, hisz óhatatlanul Orwell 1984 című regényére asszociálunk. És nem véletlenül, hisz Atwood regénye is disztópia, egy képzeletbeli jövőbe helyezett fiktív történet, amely az emberiség jövőjéről rajzol negatív képet. A regény bevezetőjében az író elmondja, hogy 1984 tavaszán, amikor írni kezdte A szolgálólány meséjét, a hírhedt berlini fallal körülvett Nyugat-Berlinben élt, ahol vasárnaponként jól lehetett hallani a keletnémet légierő hangrobbanásait. (És ha már annyi egybeesésről volt szó eddig: nemrég volt a berlini fal lebontásának harminc éves évfordulója.) Az író többször is járt ebben az időszakban a vasfüggöny innenső oldalán, és volt alkalma megtapasztalni azt az érzést, amely az állandó megfigyeltség állapotából eredt: „az óvatosságot, az érzést, hogy figyelik az embert, a csendeket, a témaváltásokat, az információcsere burkolt módjait…” Atwood regényében mindezekkel találkozhatunk. Mert nemcsak egy történet A szolgálólány meséje, amely az elképzelt jövőbeli világban játszódik, hanem a teljes kiszolgáltatottság emberi állapota, amely – úgy tűnik – tértől és időtől függetlenül alakít(hat) ki olyan társadalmi szerkezeteket, amelyekben az emberek rabok, megalázottak, megfigyeltek, megfosztva nemcsak földi javaiktól és szabad akaratuktól, de még az emlékezettől is (az eltörölt múlt). Ebben a világban az ember nem birtokol semmit: sem a saját testét, sem az identitását. A szolgálólány meséjének helyszíne Gileád Köztársaság, egy képzeletbeli ország. Nem tudjuk meg pontosan – a regény nem tájékoztat erről – , hogy mi is történt a regény ideje előtt. Nukleáris katasztrófára következtetünk abból, hogy a szülőképes nők száma igencsak megcsappant, és azokat, akik vélhetőleg egészséges gyermekeket képesek világra hozni, két lábon járó szülőgépekként magas rangú társadalmi szereplők (Parancsnokok) házaiba osztják szét, hogy Gileád népe újra egészséges utódokkal gyarapodjék. A nukleáris katasztrófával együtt egy olyan új hatalmi szerkezet vette át az ország vezetését, amely örök háborúban áll egy vagy több ellenséggel. Hogy miért és mi ellen folyik a harc, azt homály övezi. De a népnek nem is kell tudni semmit. Elég, ha ennyit tud: el kell fogadnia a szigorú szabályokat, engedelmeskednie és félnie kell. Lesunyt fejjel járni a számára kijelölt utcákon, megfelelő köszönésformákat használni, vigyázni minden szóra és mozdulatra, mert ha elvét valamit, ha rajtakapják a legkisebb engedetlenségen vagy ellenálláson, menthetetlenül lecsapnak rá: a nyílt utcán tuszkolják be a fekete autóba, és majd meg lehet bámulni a Falról lelógatott holttestüket, a fejükre húzott fehér zsákokkal, hogy soha ne lehessen tudni, kivel végeztek, ki él még valahol, ki tudja hol. A társadalom minden tagja az uralkodó ideológia által meghatározott funkció szerint kerül besorolásra, és csak ekként létezhet, szigorú ellenőrzésnek alávetve. A nők a következő besorolásokat kapják: a Szolgálólányok, a már említett szereppel; a Feleségek, a Parancsnokok hitvesei, akik arra várnak, hogy a szülőképes Szolgálólányok által kihordott és megszült gyermekeknek megbecsült anyái lehessenek. A Márták a Parancsnokok házába vannak beosztva munkára; a Gazdasszonyok a nagyon szegény férfiak feleségei. Ott vannak még a Nénik, gonosz és álnok személyek, akik a fiatal lányokat készítik fel a Szolgálólány-szerepre. Vannak még Özvegyek, de mint kiderül, belőlük már egyre kevesebbet lehet látni. És ott vannak a női nem legalsóbb kategóriájának tagjai, a Nemnők. Ők azok, akiket múltbéli bűneik vagy teljes hasznavehetetlenségük miatt a Telepekre száműznek, a biztos, lassú halálba: a mérgező, radioaktív hulladékot kötelesek eltakarítani. Mindegyik kategória a ruhája által is meg van jelölve: a Szolgálólányok kötelezően pirosban járnak, arcukat fehér széles gallér veszi körül, hogy ne lássa senki az arcukat, és ők se sokat láthassanak a világból, amikor szigorúan ellenőrzött bevásárló körútjaikra indulnak. A Parancsnoknék ruhája kék, a Mártáké zöld, a Gazdasszonyoké fakó csíkos, az Özvegyeké fekete. Csak a Nemnők ruhája színét nem tudjuk: ők annyira nem is léteznek, annyira élőhalottak, annyira a társadalom peremére szorítottak, hogy meg sem kell jelölni őket. Rejti őket a halálraítélt státus, akárcsak a kivégzett bűnösök arcát a fehér zsák. De a férfiak világa sem különb. Úgy tűnik, állapotuk valamivel szerencsésebb, azt gondolhatnánk, hogy nincsenek olyan mértékben kiszolgáltatva, mint a nők. De nem: őket is kategorizálja és szigorúan kordában tartja a hatalom. A Parancsnokok állnak a ranglétra legfelső fokán, a köztük lévő hierarchia szigorú, de a köznép számára ismeretlen. A kiemelt státus azt is jelenti, hogy feladatukban áll az új, egészséges utódok nemzése. De ne gondoljunk kéjes illatokra, andalító zenére és erotikától túlfűtött háremhangulatra. Az utódnemzés kísérletei a Szertartás nevet viselik, amelyen a Parancsnok és a Szolgálólány mellett a Feleség is részt vesz, az esemény ritualizált, a rítus szabályai szigorúak, nem tűrik az érzelmi megnyilvánulásokat. Nem lehet örülni, szerelemre gyulladni semmiképpen. Mindhárom fél arra vár, hogy valahogy túlessen a Szertartáson, és reméli, hogy meglesz a várva várt egészséges utód. A többi férfi – ha nem a legjelentéktelenebb, arctalan szegényekhez tartozik – a következő kategóriákat képviseli: Őrzők, akik a Parancsnokok mellett teljesítenek szolgálatot; Szemek, akik mindenkit megfigyelnek; Angyalok, akik valahol ismeretlen messzeségben harcolnak és védik a hazát (kitől, mitől, nem tudjuk, de nem is fontos, lényeg az állandó fenyegetettség érzésének fenntartása). Atwood kedveli a disztópiákat. Egyik regénytrilógiája szintén a jövőbe vetített, a pusztulás peremére jutott emberiség bizarr és abszurd története. Ennek a műnek a kapcsán jelentette ki az író: semmi olyant nem írtam meg benne, aminek a feltételei ne lennének ma már jelen világunkban. És mi van – kérdezhetjük – A szolgálólány meséjével? Tekintsük egy olyan diktatorikus táradalom disztópikus leírásának, amely fölött eljárt az idő? Vagy inkább fenyegető figyelmeztetésnek, miszerint mindig megvannak a feltételei egy olyan társadalmi szerkezet kialakulásának, amely a teljes alávetettség és kiszolgáltatottság elve alapján működik? És figyeljünk arra, hogy mikor és mennyire engedjük szabadon azokat a lappangó feltételeket, amelyek saját világunk torzképévé rakják össze mindennapjaink ma még ártalmatlannak tűnő alkotóelemeit? Margaret Atwood: A szolgálólány meséje. Jelenkor Kiadó, 2017